Hívtak ma a Cégtől Aki Egyszer Már Kikukázott (CAEMK), időpont egyeztetés végett. A HR-es hölgy kissé zavarban volt, mert tudta, hogy valahogy le kell reagálnia a múltkorit, de nagyon kedves, aranyos volt. Mást is megnéznek azért, mint kiszedtem a fejvadászból, szóval simán lehet, hogy házhoz masírozok a lófaszért, de azért szerintem hülyeség lenne nem megfutni ezt a kört. 

A skandináv krimi vágyam is teljesült, tegnap kaptam 2 db Jo Nesbo-novelláskötetet, és az egyikre rá is vetettem magam. Pont ez kell, izgalmas, rövid, fordulatos. 

Holnap megyünk vissza a lábdokihoz, sajnos nem látom, hogy ne sántítana a gyermek, viszont már teljesen lehetetlen seggen ülésre biztatni. Mármint lehet biztatni, csak felesleges. 

Tény viszont, hogy az elmúlt héten látványosan fejlődött színezésben, festésben és logikai feladatokban, döbbenet, hogy ebben a korban mennyire szivacsok a gyerekek, és mennyi mindent tud(ná)nak most seperc alatt megtanulni. 

 Végigtoltuk a Hacks című sorozatot, nem is tudom, honnan értesültem róla, de rémlik, hogy valamelyik blogból, és rohadtul tetszett. Okos, vicces, remek karakterekkel, rövid részekkel, gyorsan pergő beszéddel (ami nyelvleckének kiváló, de sajnos így jópár poént kihagytam), szóval szívből ajánlom. Tavasszal jön a 3. évad.

Ami nagyon hiányzik, az az egy igazán jó könyv. Van itthon pár, ami sorban áll, de eddig mindet letettem pár oldal után. Valami olyanra vágyom, ami behúz, elvisz, kikapcsol. Lehet, hogy valami skandináv krimi passzolna ehhez az elváráshoz? Mit olvassak? 

 Nem igazán javult a hétvégén a sántítás, talán egy icipicit, viszont egész hősiesen felfogja és tartja a nem-ugrálást a gyermek, szerintem kb. 50 százalékosan, ami az előzetes elvárásaimat felülmúlja. Dolgozik szépen a matricás és feladatos füzetekkel, és gyártja sorban a vízfestményeket. Azt imádom benne, hogy mindegyikhez van valami sztori. A kedvencem egy random vonalakat és karikákat tartalmazó mű, ami "egy autó puzzle, csak még össze kell rakni". 

Elmentek a másik anyukájával megjavíttatni a lemezjátszót, így bakeliten hallgatnak meséket és dalokat, csupa izgalom.

Ami még érdekesség, hogy anno másfél évvel ezelőtt, az állásszédelgéseim elején volt egy pozíció, ami minden szempontból nagyon tetszett, feladatkör, lokáció, csapat (amennyire fel tudtam mérni), juttatási csomag is megfelelt volna, és volt jópár kör, és már le is okéztak félig, amikor kiderült, hogy van még egy nemzetközi kör, és utána hetekre eltűntek, majd jött egy semmitmondó elutasítás.

Na és ez a cég most fejvadászon keresztül megkeresett engem, ami kicsit rejtélyesen indult, mert a fejvadász először egy titoktartási nyilatkozatot kért, és csak utána mondta el, miről, kiről van szó, és nekem az egészhez semmi kedvem nem volt, mérsékelten sem érdekelt, és majdnem nem küldtem vissza és lemondtam a picsába az egészet, de aztán győzött a kíváncsiság, na és akkor kiderült, hogy ezeknél van egy új lehetőség, és nagyon szeretnék, ha beszállnék a kiválasztási folyamatba. A fizetés 40 százalékkal magasabb, mint a mostani bérem... és én nagyon szerettem volna ott dolgozni, szóval igent mondtam a folytatásra. 

Most várom, hogy hívjanak. 3 kör lesz, és lehet, hogy a végén megint megszívatnak, de akkor már addig nem nyugszom, amíg harmadszor is meg nem szívatnak, mégiscsak mitikus szám a 3. 

Para

 Mivel nem múlt a sántika, és behergeltek ismerősök, hogy ez mi minden lehet, elvittük tegnap a gyereket orthopédiára. Megvizsgálta, és semmi bizonyosat nem tudott mondani, de sajnos szerinte is benne  van a pakliban az a betegség, amivel riogattak. Egyelőre nem kimutatható röntgennel, mert túl friss a panasz, és lehet, hogy mégsem ez van, és elmúlik magától. Most elvileg 1 hétig feküdnie kéne a gyereknek, és egyáltalán nem terhelni a lábát, ebből kb. annyi valósul meg, hogy fél percenként rászólunk, hogy ne rohanj/ne ugrálj, meg olyan furcsa mondatok hagyják el a számat, hogy "óvatosan lépkedj", igazából semmi értelme semminek, csak frusztráljuk magunkat és egymást. 

Ha a rosszabbik verzió igazolódik be, akkor az egy 3-5 év alatt (?) gyógyuló betegség, ami alatt csökkentve kell tartani a terhelést (??), és elvileg teljesen meggyógyul, főleg, ha ilyen fiatalon kezdődik, merthogy leggyakrabban 4-8 éves fiúkon jön ez ki, és minél hamarabb, annál jobbak a gyógyulási esélyek, de teljes értetlenséggel állok az előtt, hogy ezt hogy kell kivitelezni, végig sem gondolva teljesen, hogy neki még mozgásfejlesztés kell, plusz mit tesz az amúgy is nehezen oldódó személyiségével, ha majd nem focizhat a többiekkel (???), de igazából kevés az info, és hátha nem is ez van.

Az asszisztens szerint most 1 hétig még WC-re is ölbe vigyük, a doki szerint lehetőleg ne menjünk játszótérre, ez azért két végpontja a "ne terheljük" skálának, amúgy nem is bírom el huzamos ideig, mert 17 és fél kiló, plusz leszarja, hogy neki mit nem kéne, imád futkározni és ugrálni a lakáson belül is.

Nyilván lehetne rosszabb, és vannak, akikkel ennél rosszabb dolgok történnek, de most már tényleg megszakad a szívem, hogy mennyit kell ennek a gyereknek elbírnia.

Drukkoljatok, hogy elmúljon, és jó hülyén érezzem magam, hogy mennyire túlparáztam ezt most.

Bicebóca

 Tegnap arra lettünk figyelmesek, hogy sántikál a gyerek. Sántikálva fut és ugrál, mint a kutyánk, amikor lábon csípte egy méh, és fájlalta, majd jött a kaja, és onnan a láb probléma feledésbe merült, futni kellett. Na ilyen a mi fiunk is, sántikálva fut, nem sok fájdalmat érez. Szerintünk ez a koraszülött múltja miatt van, nagyon magas a fájdalomküszöbe, bár állítólag fordítva "kéne" lenni, és pont, hogy nagyon érzékenynek kéne lennie, de ilyen alapon nem is "kéne" ilyen erős-magas-egészséges-stramm legénynek lennie, papíron.

Na de elvittük a házorvoshoz, aki továbbküldött a Bethesdába kivizsgálásra, csípőgyulladás-gyanúval. Mivel több ügyelet bezárt a környéken, a megmaradtaknak még nagyobb a terhelés, és tényleg iszonyú tömeg volt. Az orvosok, nővérek, és mindenki a seggén veszi a levegőt, és bár szokás szerint lebasztak, mert nem vittem lakcímkártyát, mindenki nagyon emberséges, kedves, rendes volt. Nem találtak semmit, nem igazolódott a gyanú, szóval nem tudjuk, mitől sántít. Húzódás-gyanú, de nem tudni, mi okozta.

Mivel (vagy éppen annak ellenére, hogy) az elmúlt 2 évben sikerült elkerülni a gyerekkórházakat, most nagyon beütött a poszttraumás stressz, nagyon rosszul viseltem, és sok energiát kivett belőlem. Pedig nem történt igazán semmi extra. Belengették, hogy kell labor, akkor nagyon kezdtem összeomlani (lefogni vérvételhez - been there, done that, no thanks), de aztán úgy döntöttek, mégsem kell, megúsztuk. A gyermek nálam sokkal jobban viselte, unta, amikor uncsi volt, izgult, mikor izgi volt, és elszaladt az ultrahang elől, de utolértem, pedig sántán is gyors :), szóval olyan volt, mint a többi gyerek. 

Remélem, hamar elmúlik a sántikálás.

Ami még szuper, hogy kitalálta ősszel, hogy farsangkor zsiráf akar lenni, és tartja is magát az elképzeléséhez,és megnéztem marketplace-en, és meghökkentő mennyiségű zsiráf-jelmez van 4-5 éveseknek, szóval ez egy dolog ebben a korban, úgy látszik. Már le is leveleztem egy szimpi nővel, aki a munkahelyem mellett lakik, hogy holnap megveszem tőle.

Már megint meló, de most jó hírek

 Ami viszont jó hír, hogy tegnap megkérdeztem, kb. mire számíthatok a határozott idejű munkaszerződésem kapcsán, és mondták, hogy épp akarták mondani, hogy szeretnek velem dolgozni, és szeretnék, hogy maradjak, ezért írjuk át határozatlan idejű szerződéssé, meg sem várva az áprilist. Nagyon örültem neki, már kezdett nyomasztani, hogy újra bele kell vetnem magam az álláspiacba.

Fun fact, hogy tegnapelőtt ránéztem, milyen pozíciók vannak, és találtam egyet, ami nem gyakran kerül meghirdetésre, szakmailag kapcsolódik, de kicsit más, és elég izgalmas, és hirtelen ötlettől vezérelve megpályáztam. 42 évem alatt nem igazán volt velem olyan, hogy valamit hirtelen meglátok/kitalálok, és akkor az nekem sikerül különösebb extra szenvedés nélkül, és még húszezresre sem estem soha, szóval nem hiszem, hogy egyáltalán behívnak, vagy hogy bármi lesz ebből, de egy kicsit piszkálja a fantáziámat.

 Árnyalódott az ovis helyzet. Nem a félelmetes anyuka a gond, ő csak rátesz egy lapáttal. Egyszerűen nem akar menni oviba. Mikor odaérünk, sír, bebújik a hátam mögé, úgy halássza ki onnét az óvónéni, ő pedig szorítja a kezemet, amíg csak bírja, és közben sír. Megszakad a szívem. Állítólag egész délelőtt szomorú, nem játszik, legörbül a szája, pityereg, aztán ebédre már oké. Nem tudjuk, miért van ez, a szeptemberi beszokás alatt nem volt ilyen, és egész ősszel örömmel ment. Olyan nehéz ez, mert nem tudjuk, mi történik vele igazából, nem nyilatkozik. Remélem, hamarosan visszarázódik, ha nem, akkor nem tudom, mit csinálunk. :( 

 Nehezek mostanában az óvodai reggelek. Nem volt ez jellemző, már a bölcsiben is gond nélkül, örömmel ment be a csoportszobába, maximum hosszabb szünet, betegség után volt egy kis "visszaszokás".

Na és most az lett, hogy fél az egyik anyukától a fiam. Már itthon vonakodik, időt húz, aztán görbül a száj, cseppen a krokodilkönny, és mondja, hogy fél Lacika anyukájától. 

Van ugyanis egy anya-fia páros, ahol valami óriási gond lehet. Nem tudjuk, pontosan mi, és esküszöm nem is érdekelne, semmi közöm hozzá, de minden reggel elképesztő feszkó sugárzik belőlük. Az alaphelyzet, hogy a kisfiú nem akar bemenni. Az anyuka pedig felváltva passzív-agresszív és aktív-agresszív módszerekkel próbálja bejutásra bírni. Fojtott hangon, szarkasztikusan mondogatja neki, hogy jó, akkor hazajössz velem, maximum nem tudom elvégezni a mai feladataimat (a gyerek szerintem nem érti a szarkazmust és azt hiszi, tényleg hazamehet ilyenkor), aztán olyan is volt, hogy útban volt a gyerek (a mi szekrényünk előtt ült, és kértem, hadd férjünk oda), és akkor anyuka hirtelen a ruhájánál fogva felkapta és odébb dobta a gyereket, köpni-nyelni nem tudtunk, sem én, sem a kisfiam. És valami iszonyú feszültség árad belőlük, és hosszú-hosszú időket töltenek így reggel a folyosón. Nem tudom, mennyit, mert már ott vannak, mikor érkezünk, és még mindig ott meccseznek, mikor mi már átöltözve, kezet mosva bemegyünk a csoportszobába.

Ott tartunk, hogy meglátja a nőt a gyerek és sírva bújik mögém, illetve ugye már itthon fél, hogy majd ott lesz. Tanácstalanok vagyunk. Mondogatjuk neki, hogy a néni rá nem haragszik, őt biztosan nem fogja bántani, és nem kell vele foglalkozni, de egyelőre nincs hatása. Az óvónéniknek is jeleztem, de nem mondtak semmit, úgy hallottam, nagyon nehéz életű az egész család, és problémás a gyerek, szóval nekik sem lehet egyszerű. De nagyon félek, hogy elromlik az ovi-élmény. Szerencsére jövőre iskolás lesz a másik fiú, de még csak január van, szóval valahogy át kell ezen billenni. 

Nyaf

 Nehéz ez a január. Nem tudom pontosan, miért, de valahogy indokolatlanul fáradt és kedvetlen vagyok napok óta. Semmi sem különösebben extrém szar, persze van sok "kisebb" dolog, például tegnapra lázas lett a gyerek 4 nap ovi után (igaz, hallottam olyat is, aki már a szünet végére beteg lett, és el se jutott az oviig, szóval lehetne ez is rosszabb). Kapott este Nurofent, és ma ugrál a fejünkön, szóval nincs nagy gáz, bár a szeme csillogásán látszik, hogy betegecske. 

A munka körüli bizonytalanság is kezd szerintem mélyen nyomasztani, na és a támfal okozta teljes lenullázódás, utoljára 20 évesen álltam úgy anyagilag, ahogy most. És persze nem halunk éhen, meg hálisten van családi védőháló, szóval nyilván kussoljak, de akkor is nyomaszt. Ami reálisabb, mint ha leszarnám, lássuk be.

Párom a következő munkahelyét, nagyon lelkiismeretes, minden formát és csatornát bevet, el is kezdődtek az interjúk. Sok idő lesz ez, és szerencse is kéne hozzá. 

Aztán lehet, hogy csak fázom, az a baj. 

Ovi-meló

 Tegnap újra indult az ovi, és nem ment könnyen, krokodil könnyek voltak és olyan szemrehányó tekintet, ami egész nap kísértett, és nem volt igazán hiszti, hanem kötelességtudóan, de sírva ment az óvónénivel. Annyira sajnáltam. 

Ma már simán ment, jókedvűen, és úgy köszönt el délután a néniktől, hogy "holnap is jövök". Úgyhogy visszarázódik, de látszik, hogy nehéz ez neki. 

A munkában vannak most kételyeim, hosszas álláskeresésem után egy határozott idejű szerződéssel járó pozíciót kaptam, és rohan az idő, 3 hónap múlva lejár a szerződés. Érzésem szerint hosszabbítani fognak utána, de nincs még róla biztos infó, és a jövő héten tervezek rákérdezni. Amúgy vegyesek az érzéseim, ami egész jó ahhoz képest, mintha utálnám az egészet. Jelenleg jó a csapat, a feladatkört nagyjából szeretem, és nagyon rugalmas az időbeosztás, megfelelő mennyiségű home office is van. Csak nemsokára új főnököm lesz, akit már ismerek valamennyire, és szerintem sok ponton meg fog változni az egész, és nem jó irányba.

Persze ha megtartanak, akkor utána én bármikor felmondhatok, mint bármelyik másik munkahelyen, és most körülnézni sem hülyeség, hogy legyen B terv, ha mégsem tartanak meg (vagy ha véletlenül találok egy jobbat), de őszintén szólva semmi kedvem nincs ebbe belevetni most magam. 

White Lotus

 Ledaráltuk a White Lotus sorozatot, amit tudom, rajtunk kívül már mindenki látott, na de tényleg rohadt jó, különösen a első évad. Nagyon bejön a hangulata, a zenéje, minden. Várom, mi lesz a következő, amire így rá lehet majd kattanni. Ráadásul viszonylag kevés dolog van, amit ketten együtt, egyforma lelkesedéssel tudunk nézni, mert a kedvesem szerint sok minden para, és ő nem néz para dolgokat. Na de ez pont jó volt.

Ami érdekes volt, és most spoiler következik (!), hogy a 2. évadban van egy csomó meleg csávó, akik nyíltan, mondhatni gátlástalanul élik az életüket, orgiák, kokain, satöbbi, teljes felszabadultság, és akkor ott van a leszbikus nő, aki kb. 50 éves, besavanyodott, szigorú, magányos, szarfej, és egy ponton kiderül, hogy még sosem volt nővel, csak szeretne, és infantilisan béna próbálkozásai vannak a nyilvánvalóan hetero és teljesen közönyös beosztottja irányába. (Brosst vesz neki!) Érdekes a kontraszt a meleg férfiak ábrázolásához képest. A spoilerek netovábbja, hogy a meleg csávók mind meghalnak a végére, a leszbikus nő pedig eljut az ágyig egy kedves-csinos-fiatal nővel, szóval ez így most hangosan végiggondolva, az nevet, aki utoljára nevet, persze nem mintha létezne ilyen verseny a meleg férfiak és nők között.

Státuszok

Szilveszterkor átmentünk a barátainkhoz, vagyis inkább "szilveszterkor", mert este 6-ra már itthon voltunk, és a pezsgőt is délben ittuk, mivel ott is kisgyerekek vannak. 

Na és vittük magunkkal a kutyát is, mert nem akartuk itthon hagyni az esetleges durrogtatásban. A házigazdáknál 2 kutya és 3 cica lakik, és mi jeleztük, hogy a mi kutyánk bizony megkergeti a cicákat (igaz, ha véletlenül utoléri őket, akkor zavartan álldogál, hogy hogyan tovább). Na és mondták erre a házigazdák, hogy nem lesz gond, a macskák hozzá vannak szokva a kutyákhoz, higgyük el, oké lesz.

A következő történt: megérkeztünk, bementünk a házba kutyástul. Ekkor nagy kecsesen lesétált a ház úrnője cica, flegmán ránézve az idegen kutyára. A kutya tett egy fél, talán harciasnak szánt lépést a cica felé. A cica erre lassú, de határozott mozdulattal kihúzta magát, továbbra is inkább közönyösen. A kutya erre megállt, majd szép lassan hátrált pár lépést. Az arcára ez volt írva: "Ja semmi, nem érdekes!" és innen szó szerint nagy ívben kerülte a macskát, pedig jött-ment a házban, barátkozott a helyi kutyákkal. 

Szóval egy gyönyörűen lejátszott státuszjáték volt, én ezt elképzelni sem tudtam volna. És milyen tanulságos, ki kéne próbálni a harciasabb kollégákon. Vagy egy imprójelenetben.

 Tegnapra irreális mennyiségű látogatót ír a blogstat, nem tudom, ez valami blogszörny, vagy tényleg ennyien vagytok? Tegye fel a kezét, aki tényleg van! 

Beindulgat az élet, tegnap megvolt az első irodai napom a melóban, nagyon nehéz volt irodásan felöltözni és időre menni, de aztán tök jó volt, közepesen pörögtünk, ami szerintem több mint elvárható az első héten.

Az öltözködéssel mindig szenvedek, mert annyira szeretnék mindig kényelmes-lazában lenni, de ha abban vagyok, feszélyez, hogy nem vagyok eléggé kiöltözve, ha viszont jobban kiöltözöm, akkor kényelmetlen, és ez feszélyez. Ennyi idősen nem találtam még megoldást erre a problémakörre. Nem segít, hogy mérlegre állni sem merek, és az egész énképem olyan, hogy nem merek vele szembesülni, de még mindig zabálom a bejglit, mert még mindig van, és most kéne észbe kapni, jól enni, mozogni, satöbbi.

Búék

 Hosszú ideje ez volt a legjobb karácsonyozás, amire emlékszem. Mondjuk a léc alacsonyan van, tavaly dec 25-én ment anyukám kórházba, dec 26-án csináltak rajta életmentő műtétet, és egész szünetben a Budakalász - János kórház tengelyen ingáztam, sok sírás közepette.

Ehhez képest idén az egész család kb. végig beteg volt (kivéve anyukám!), nekem volt vagy 4 végigköhögött éjszakám, szenteste is maszkban köhögtünk, mert nem mindenki kapta el, de legalább együtt voltunk, nulla elvárással, jó hangulatban, szeretetben, kórusban köhögve és orrot fújva.

A gyerek rendkívül élvezte az egész karácsonyt, boldogan díszítette a fát, ő terítette az ünnepi asztalt, és nagyon lelkes volt, mindennek és mindenkinek örült. Nagyon jót tett neki, hogy nincs ovi, nyugodt, jófej, nem ugrál a fejemen, és rengeteget fejlődött. Nem tudtam, hogy ennyi idősen is ilyen látványos fejlődési ugrások lehetnek, de ez egyértelműen az volt, pl. lehet vele ki nevet a végént játszani, szépen dob és számolja a pöttyöket a kockán, aztán lép, követi, ki mikor jön, melyik bábu hol van stb., meg annyit nevetünk azon, amiket mond, konkrétan jó poénjai vannak.

Nagyon más perspektíva ez nekem, valahogy annyival élvezetesebb és könnyebb egy nagyosodó, önállósodó, vicceseket beszóló gyerekkel lenni, mint babázni, én nem is tudtam, hogy ez ilyen jó lehet. 

Hétfőtől ovi, gondolom, fájni fog a visszarázódás, és megint több lesz a feszkó, de nagyon sokat sikerült anyaként, családként töltődni ebből a 2 hétből, és próbálom ezt nyomatékosítani magamban.