Olyan érdekes, hogy már eléggé sikerült eltávolodni gondolatban és időben is attól az időszaktól, amikor aggódtunk a kisfiunk miatt. Hogy életben marad-e, hogy egészséges lesz-e, hogy jó lesz-e a tüdeje, szeme, sérvműtétje, mikor fog járni/ülni/akármizni, szépen belesimultunk a normalitásba, és ez így a lehető legjobb. De közben holnap megyek az oviba fogadóórára, hogy megbeszéljük a fejlesztést, és már szinte forgatom a szemem, hogy hagyjanak már a fejlesztéssel.  És akkor csetelek a koraanyuka-barátnőimmel, akik 24 ill. 25 hétre szültek, és az egyik gyerek nehezen bírja az ovit, és kiderült, hogy van némi idegrendszeri éretlensége, és akkor ostorozza magát az anyuka, hogy mit rontott el, és mondják neki a szakemberek, hogy hát semmit, 24 hétre született a gyerek és egyszerűen több idő kell neki, ez TÖK NORMÁLIS ilyen indulással. És akkor egyrészt emlék betöréseim vannak, minden IS eszembe jut, és sírok, hogy úristen, miket éltek át ezek a gyerekek, másrészt kicsit helyre is tesz, hogy tényleg, innen indultunk, és örülni kell a fejlesztésnek, meg annak, hogy már ez szerintem a tökmindegy kategória. És igen, ő is hamarabb telítődik a legtöbb kortársánál. So what, én is hamar telítődöm.

A kislányommal kapcsolatban is megállapítottam, hogy léptem előre a feldolgozásban. Fura, ezt sem lehet előre elképzelni. És simán lehet, hogy majd visszalépek. De az idei évfordulóját tényleg körbenőtte az élet, mindennapi történések és gondok is, amik igazából eltörpülő jelentőségűek, de nem szúrt olyan mélyre a szívembe a fájdalom, mint amire számítottam. És persze ez is okoz bűntudatot, mert miért is ne okozna. De azért sikerül helyre tenni, és talán ennek így kell lenni.