A családok családok.

 Voltunk a hétvégén szivárványcsalád találkozón. Tök jó volt látni, hogy ennyi hasonló család van, kétapukások is, nem csak kétanyukások. Persze vannak ismerősök, de számomra új arcok is. Azt gondoltuk, hogy lassan ideje beszélgetni a kisfiunkkal ezekről a dolgokról, mert igazából neki nem tűnik fel, hogy a mi családunk nem átlagos, és nem lenne baj, ha ezt tőlünk tudná meg. Csak napi szinten mi eléggé elfelejtjük, hogy nem átlagos, mert ugye nekünk ez a "normális". És érdekes, hogy neki pl. nem tűnt még fel, vagy legalábbis nem említette, hogy nincs apukája. Gondolom, ami nincs, arról nem feltételezi, hogy majdnem mindenki másnak van. Az meg, hogy 2 anyukája van, megint nem tűnhet extrának, hiszen másnak is van anyukája, hogy 1 vagy 2 az már kevésbé látványos.

De pl. a vele egy idős, hagyományos családban élő barát-kisgyerekek rendre kérdezik, hogy neki hol van az apukája. Egyelőre nem tőle, hanem a saját szüleiktől. Szóval ideje erre felkészíteni őt, és azt gondoltuk, erre jó alkalom lesz a szivárványcsalád találkozó. hogy pedzegessük a témát. De mivel egy játszóházban voltunk, jó nagy volt a mászkálás, rohangálás, látni-és játszani való, szóval végül ez mégsem történt meg. Tulajdonképpen pont olyanok  voltak a játszóházi családok, mint bármely más család, tök nehéz elkezdeni rámutatni, hogy kisfiam, ez mégsem olyan ám. Mert egyszerűen a család az család.

 Elvittem Gömbit a bölcsibe, pöpec lett a jelmeze, büszkén feszített benne. Olyan aranyosak voltak, a sok kisgyerek jelmezben, imádtam őket, és sajnáltam, hogy zártkörű a buli, dehát a 3 éveseknek is jár a magánélet.

A következő projektem a csokitorta, apukám és unokaöcsém szülinapjára vállaltam be. Életemben talán 3x készítettem tortát, szóval ez is elég nagy kihívás, de élvezem, hogy ennyire más dolgokat csinálok, mint amiket szoktam.

De előtte még nyomok egy Rubintrékát, és elmegyek masszázsra.

High life.

Is is

 Voltunk a hétvégén bábszínházi előadáson Szentendrén, és olyan sűrű, tömött sorokban ültünk, hogy biztosan sikerült keverni egyet a Dunakanyar bacilus levesén, de sebaj, már 5. hete nem dől ki a gyerek, szóval kb. térdelőrajtban állva várjuk, hogy ez azt jelenti, hogy holnap már igen.

Aranyos volt a bábszínház, bár a rozmár olyan hirtelen jött be a színpadra, hogy többen sírva fakadtak ijedtükben, így az én kisfiam is. De sikerült megnyugtatni, és a bálnára már tapasztaltan, lelkileg felvértezve vártunk, és nem is okozott különösebb ijedtséget. Egy kicsit azért a kurva anyját a rozmárnak, ha ennyien megijednek. Na de legalább még alacsony az ingerszint, ennek lehet örülni.

Voltunk kirándulni is, ami egy rövid sétának indult az erdőben, egészen addig, amíg nem találtunk egy még rövidebb utat (nem), így vagy 2 órát cuppogtunk a sárban, amit megint csak a gyerek bírt a legjobban, én végig panaszkodtam, hogy nehéz a futóbicikli.

Amúgy ma derűs vagyok a következő dolgok miatt: tavasz van; rubintrékáztam egyet és már kevésbé haltam bele; félig kész a Gömbi jelmez (elfogyott a cellux, ezért csak félig); és volt ma egy hatékony állásinterjúm egy fejvadásszal. Tovább küldi a pályázatomat a cégnek, azt mondta. A következő forduló egy személyes interjú feladatmegoldással egybe kötve, és hát ki ne akarna szép ruhában exceles feladatot megoldani egy Váci úti tárgyalóban ingyen? Na ugye. 

Izmok

 Idén egyelőre úgy néz ki, nem nagyon van kifogásom, hogy miért nem lesz kész a beach body ("nincs időm" - ja de van). Úgyhogy neki is álltam rubintrékázni. Kedden végigtoltam egy 1 óra 10 perces videót (őszintén szólva max 60% hatékonysággal, de szerintem az is egész jó), és mára jutottam el oda, hogy ismét tudok járni, úgyhogy ma is megpróbáltam, de egyértelműen túl kész voltam még hozzá. Bírom amúgy Rékát, szerintem pont ilyennek kell lenni ebben a munkakörben, amilyen ő.

Ha pár fokkal melegebb lesz, elkezdek futni (egyelőre legalább erre van kifogásom, mégiscsak mínuszok vannak, bár utoljára reggel 6-kor néztem a hőmérőt). Elvileg rá lehet szokni a futásra emkékeim szerint, de én épp annyira le vagyok szokva róla, mint Matthew Perry az alkoholról (olvastam a könyvét, nagyon megrázó, függőség témában). Úgyhogy muszáj lesz erőltetni, mert a futást gondolom számomra a leginkább hatékony mozgásformának az ingyenes lehetőségek közül. 

Durva ez a tunyaság, muszáj kezdenem vele valamit. (Bár a héten kettőt rékáztam, ezért jár egy kis önvállveregetés.) Meg az, hogy régen, amikor nagyon sokat mozogtam, azt hittem, nekem sosem lesz izmos alakom. Valaki igazán szólhatott volna akkoriban, hogy hé, ez az, ami most van! Ne akard tudni, milyen leszel 40 évesen!

És akkor megragadom az alkalmat, hogy üzenjek a 70 éves önmagamnak: 41 évesen tök fitt, izmos, és hamvas voltál. 

 Tegnap megtartottuk a családi karácsonyt. Anyukám már jól van, főzött, bár még "csak" a főételt készítette, a levest és a desszertet megosztva vittük. Nagyon megható volt, hogy így összejött a család, igazából anyukámat ünnepeltük. Karácsonyi mintás zokniban, fenyőág dekorral a vicc kedvéért. 

Az amúgy tök menő, hogy karácsony után 1 hónappal már jön a tavasz, ezt a részét alá is írnám. 

Farsang

 Nem vagyok az a kézműveskedő típus. Másodikban a tanító néni szétszedte a rajz órán készült tutajomat, annyira béna volt. A házi feladatként elkészített "karácsonyi díszdoboz"-ra a "szorgalmad miatt 4-es" volt az érdemjegy (pedig az utolsó verziót már apukám csinálta). 

Még messzebb menve: az elsős napközis üzenőfüzetemben a következő értékelés szerepelt: "önálló, kedves, segítőkész, bajtársias, ám kézügyessége néha még cserben hagyja." Ami érdekes, hogy ez a leírás máig tökéletesen helytálló, kibaszott kedves és segítőkész vagyok, és persze a kezem sem lett sokkal ügyesebb. Szóval tök felesleges önismereti tréningre járni, mindenki üsse fel az általános iskolás üzenő füzetét, és abban ott lesz a frankó :) 

Na és ahová ki akarok lyukadni: közeleg a farsang, és a drága kisfiam határozottan, következetesen képviseli az álláspontot, hogy ő Gömbi szeretne lenni a Bogyó és Babóca meséből. Ha van olyan olvasóm, aki nem ismeri ezt a mesét, akkor gyorsan elmondom, hogy a mese gyerek (?) bogarakról szól, akik pl. oviba járnak, de közben saját házuk van, és tök önállóak, szülők stb. nélkül. Na és ezek között a bogarak között Gömbi, a virágbogár az egyik legkisebb, kb. kiscsoportos státuszban van, a többi bogár pátyolgatja őt, és amúgy tényleg cuki. Ő a kisfiam kedvence.

Na és akkor nekem Gömbi jelmezt kell csinálnom. Gömbi sárga pulcsit, narancssárga nadrágot hord, és zöld szarvacskái és szárnyai vannak. Már ki is találtam, mit hol veszek meg, milyen kellékeket, és szépen el fogom készíteni, hogy örüljön a gyermek. Attól mondjuk nem félek, hogy akkora lesz a hasonlóság az igazival, hogy jogdíj ügyekbe keveredjek, de azért hátha jó lesz.

A B opció, hogy pont akkor lesz beteg.  

 Tegnap megjött a hivatalos elutasító email a Cégtől Ahol Szívesen Dolgoztam Volna. Bár nem ért teljesen váratlanul, mégis arcul csapott a véglegessége. Kudarc, ha valamibe ennyi energiát fektetek és nem sikerül (4 db interjú, 5-6 órányi feladatmegoldás + személyiség teszt), meg kicsit ijesztő az is, hogy mi van, ha sosem lesz semmi. És persze haszontalannak, ingyenélőnek is érzem magam. 

Van folyamatban más pályázatom is, de ezek a nulladik körnél tartanak (a napokban küldtem CV-t ezekre), illetve megvolt az eddig asszem legrosszabb interjúm is a héten, amikor kölcsönösen nem értettük egymást a leendő főnökkel. Ő tökre félreértett, és valszeg én is őt, legalábbis nem igazán kristályosodott ki, hogy miről beszél. Gondolom, abban harmóniában leszünk, hogy egyikünk sem szeretné a közös munkát, és azt kell mondjam, ez is valami. Konszenzus.

Azt sem tagadom, hogy van annak is jó oldala, hogy még mindig nem kell dolgozni. Például, hogy nem kell dolgozni :) Feltett szándékom több időt szánni a sportra, főzésre, és hátha valami kreatív projektre is. Kihasználom az időt, ez a legjobb ötletem. 

Sí + meló + tetkó

 Nnna, hol is kezdjem? Sok minden volt a héten.

Tegnap jöttünk haza a síelésből. Brutálisan sok hó volt, csomót esett is, hatalmas pelyhekben, gyönyörű volt. Hatalmas élmény volt, a gyereknek is, aki túl sok havat még nem látott. Trappolt benne, hógolyózott, épített, nagyon élte. Picit lécre is állítottuk, de annyit bénáztunk a felszereléssel, plusz olyan messze volt a pálya, hogy mire oda értünk és minden be volt állítva, addigra éhes és fáradt volt. De azért lépegetett kicsit síléccel a lábán, meg csúszott is kicsit. Olyan büszke vagyok rá, 2 évesen még alig járt, most 3 és fél éves, és síel. Meg olyan kis stramm volt. Nem fázott a hidegben, a hosszú kocsiutak alatt vagy aludt, vagy a hull a pelyhest énekelgette, az étteremben ette a pizzát/rántott húst, mindenben benne volt. Voltunk egy óriási aquaparkban is, Közép-Európa legnagyobb aquaparkja vagy mi (Tatralandia), az is szuper volt, nagyon élveztük. Úgyhogy klassz kis túra volt, bár iszonyú macerás és fárasztó,tegyük hozzá.

A várva várt munkahely pedig épp ghostingol, ami végülis szakítás, ha jól sejtem. Múlt péntekre ígértek visszajelzést. Hétfő délután rákérdeztem, és azt válaszolták, hogy majd a héten lesz végső válasz. Úgy gondolom, épp véglegesítik a megegyezést a másik jelölttel, és amíg az nincs meg, addig nem offolnak engem. Persze ne legyen igazam, de szerintem sajnos ez van. Rohadtul sajnálom, mert ezt szívesen csináltam volna, plusz reális a csomag, helyszín, juttatások, csapat amit láttam belőle szempontból. Kicsit még reménykedem, amíg nincs végső elutasítás, de jó lenne már ezen is túlesni. 

Na és a tetkó. Épp egy hete csináltattam, még az óra is stimmel. Nagyon jó élmény volt összességében, rítus, ahogy a pszichológusom mondta, és tényleg olyan rituális érzésem volt, onnantól, hogy elindultam itthonról. A mintát csak ott láttam először helyben (ezt eleinte nem akartam vállalni, de annyira tetszenek a csaj munkái, és senki másé fele ennyire sem, hogy végül belementem, azzal, hogy a helyszínen lehet változtatni és/vagy eljövök, ha nem tetszik). Módosítgattuk ide-oda, míg egyszer csak kicsordult egy könnycseppem, és azt éreztem: "ez az!". Aztán seperc alatt felvarrta, összesen 1 órát voltam ott. Közben beszélgettünk, elmondtam, hogy a kislányom emlékére van, meg meséltem a kisfiamról is. Kicsit fájt, de kevésbé, mint gondoltam, hogy fog. Mikor kész lett, akkor tökre megijedtem, hogy jézusom, én ezt hogy gondoltam, de aztán maradt az öröm. Olyan ünnepi volt, tenni valamit magamért és a nem velem lévő gyerekemért. Most kicsit hámlik, de már majdnem végleges a látvány.