Megvolt tegnap a várva várt állásinterjú. Mármint ez így nem igaz, mert tökre nem vártam, annyi stressz egy ilyen. De persze szépen odamentem, kiöltözve, jóval korábban odaérve a kelleténél és a kocsiban várva, kiszáradt szájjal - ha ennyire nagy már a tét, és az ember tényleg szeretné, akkor óhatatlanul izgul, asszem. Kicsit el is izgultam az elejét, nem voltam olyan öszeszedett, mint itthon szoktam lenni sorozatnézés közben, de aztán szerintem jó hangulatú beszélgetés kerekedett. Meglátjuk, a másik delikvenssel mire jutnak, lehet, hogy vele a végére berúgtak és disznó vicceket meséltek, sosem lehet tudni. 

A héten döntenek.

Hetem

 Nnna. Újfajta izgalmak előtt állunk, és ezek most épp jófajtának tűnnek. Holnap megyek állásinterjúra a Céghez Ahol Szívesen Dolgoznék. Ez az, amiről már írtam nemrég, akikkel egy ideje zajlik a kacérkodás. Holnap lesz a 6. (!) interakció velük. Már csak ketten vagyunk jelöltek. Innen lehet igazán magasat esni, na de még akár az is lehet, hogy valami jó lesz ebből.

A másik dolog, ami előttünk áll, és izgatottan várjuk, az a síelés. 5 éve nem álltam deszkán, nem igazán sportolok, a gyerek is ki fogja próbálni, és mínusz 10 fok lesz, szóval van min izgulni, és még az is, hogy  addig ne dőljön ki a bölcsiben, ami egy komolyabb orosz rulett érzés. 

2 hete guggolgatok itthon, hogy legyen értelme kimenni a pályára egyáltalán, és tegnap vettünk nekem bukósisakot, mert már 5 éve is én voltam a pályán az utolsó mohikán a tesómmal ketten, akiken nem volt sisak, és tesóm tavaly esett egyet, ami után konkrétan nem jutott eszébe, hol dolgozik (pedig neki volt munkahelye, nem úgy mint nekem), és annyira beszart ezen, hogy azóta sisakban nyomja ő is, és akkor már tényleg nekem is kell na. 

A gyereket majd taszigáljuk kicsit a vízszintesen valami mini sílécen, szerintem sítanulás szempontjából abszolút korai, de a konduktor szerint jó kis egyensúly fejlesztő. Meg persze szokja csak a feelinget. Ideje megtanulnia, hogy mi az a mínusz 10 fok.

Na és hogy a heti izgalmak tényleg sosem látott magasságba emelkedjenek, az interjú és a síelés között van egy olyan program pontom, amilyen még sosem volt: tetováltatok. A gyász folyamataim részeként jutottam arra, hogy szükségem van erre. Látok rá esélyt, hogy segít. 

Majd beszámolok, mi és hogyan valósult meg a fentiekből. 

 Rájöttem, hogy tényleg a mának kell élni. Legalábbis jelen élethelyzetemben, felesleges tervezni bármit is. Amint van kis szabadidőm, egyből cselekedni kell, olvasni, tornázni, barátokkal ebédelni, élni. Mert úgyis bármikor lecsap a szar cunami. Múlt héten pl. a gyerek a "3 napos láz" nevű betegséget pipálta ki. Ő nem az a lázas fajta, most meg 3 napig nehezen csillapítható, 39-40 fokos láza volt, amit a gyógyszer mindig pár órára levitt, aztán vissza ugrott. 72 óra múlva hirtelen megszűnt ez az állapot, és jöttek a kiütések. De olyan aranyos volt lázasan, be nem állt a szája, összevissza szövegelt, és mikor be akartuk takarni, azt mondta, "köszönöm szépen, nem kérem."

Ma újra bölcsiben van, és én tornáztam, hajat festettem, zenét hallgattam, ettem-ittam, és még lenyomok egy Aldit is. Aztán hazahozom a kölyköt és irány az impro, ha addig nem üt be semmi. 

 Mindeközben zajlik az élet, én továbbra is várom a nagy Ő-t ami a munkahelyet illeti, és van is egy, ahol kölcsönös a kacérkodás, már randik is voltak, csak várom, hogy végre a tettek mezejére lépjen, én úgy érzem, már csavargattam a hajtincseimet eleget.

Hozzáteszem, az elmúlt napok számából kezd gyanús lenni, hogy nem lesz több randi.

 Nagyon nehéz időszakon vagyunk túl. Anyukám kórházba került karácsonykor, bélelzáródással, súlyos műtét, nagyon nehéz és lassú felépülés (ez még eltart egy darabig), brutál fogyás, szövettan várása, amire azt mondták az orvosok, hogy szinte biztos, hogy rosszindulatú, de várjuk azért meg, aztán átbeszéljük a továbbiakat, kemo stb., megnézni, van-e áttét meg ilyenek, na és tegnap kiderült, hogy negatív. Nincs rák. Páros lábon ugrálva sírt az egész család. Mondjuk anyukám nem ugrált, csak nevetve sírt, sírva nevetett.

Olyan érzés, mintha 3 hétig benn tartottam volna a levegőt, amit észre sem vettem, de most végre kifújom.