Tegnap újfajta izgalmak voltak, vagyis igazából régi fajta, de végre újra sikerült ide eljutni: játszottam impro előadáson!!! Nagyon szívmelengető élmény volt, egyáltalán az egész, hogy ez a kis társulat túlélte a covidot, és óriás szeretettel vártak és fogadtak vissza, és nem kis munka összeszervezni a tréningeket, és pláne az előadást, de sokan sok munkát tolnak bele (ebben eddig nem jeleskedtem a visszatérés óta, mert kicsit még mindig megyek az események után), és nagyon klassz volt újra színpadon állni. Az előadás pont olyan volt, mint amire számítani lehetett, sok lelkesedés, kis rozsda, és imádták a rokonaink és barátaink :D mert főleg, ha nem kizárólagosan ők jöttek.
Nekem külön csoda volt, hogy ott volt az unokaöcsém, aki kb. 1 éves volt, amikor én elkezdtem improvizációs színházzal foglalkozni, és mostanra belenőtt, 9 éves már majdnem, és ott ült az első sorban, csillogott a szeme, sokat nevetett, és ötleteket dobált be, nagyon jó volt ezt látni a színpadról.
Annyira sokat ad ez a dolog nekem, tényleg közhelyes, hogy közösségi élmény, de szerintem ez egy méltatlanul kezelt alapszükséglet sok ember életében. Mármint nem feltétlenül az impro, hanem a közösségi élmény.
