Ápdét

 Hívtak ma a Cégtől Aki Már Egyszer Kikukázott, hogy szeretnének még egy kis türelmet kérni, legkésőbb jövő hétfőn hívnak. Tudjuk, hogy ez mit jelent: mással mennek tovább. Időben pont kijön, lefut az utolsó pofavizit, ajánlatot adnak az illetőnek, elfogadja. Őszintén nem tudom, miért nem lehet ezt egyenesen megmondani. Ráadásul kicsit azért reménykedem, hogy mégsem ez van, tehát a nap végén 2x szomorkodom, most, és jövő hétfőn. Normális visszajelzés, gondolom, nem lesz, szóval majd rágódhatok kedvemre ezen is. 

Na de ez van, legalább nem bukom el egy csomó szabadságot, elvileg lesz új autóm és utazom Athénba, valamint marad a nyugalom. Azért csalódott vagyok, és ez egy kudarc, akárhogy nézzük. 

Weekend + Weekbeginning

 Mozgalmas hétvége volt, és ismét rá kell jönnöm, hogy én az ilyet szeretem. Pénteken leadtuk a gyereket a nagyszülőknek, és volt bennünk kis izgalom, hogy fog-e akarni maradni éjszakára, de leült a konyhaasztalhoz, kifli karikákat kéretett magának májkrémmel, velünk pedig közölte, hogy meeenjeteeeek!!!! 

Hát mentünk is boldogan, ettünk egy finomat a belvárosban, aztán kezdődött az impró előadás. Ez egy olyan formátum, hogy egy gyakorlott imprószínész meghív játszani egy "sima" színészt, tehát olyan embert, aki egymilliószor állt már emberek előtt színpadon, és talán néha már improvizált is, de alapvetően ez neki nem komfortzóna. Ezért szerintem óriási bátorság ez a részükről, hiszen ismert és sikeres emberként állnak ki megmérettetni egy olyan dologban, amiben egyáltalán nem biztosak. Persze a műfajból adódóan senki nem lehet semmiben biztos ilyenkor.

Már több emberrel láttuk ezt az előadást, pl. Ónodi Eszterrel és Péterfy Borival, és az közös volt bennük, hogy tényleg látszott rajtuk, hogy izgulnak. A most péntekiben Szinetár Dóra volt a "rendes színész", és rajta is látszott a komfortzónán kívüliség, én konkrétan izgultam érte, ami elég vicces, lássuk be. Annyi van előre "megírva", hogy ketten játszanak, kb. 50 percet, és akkor van vége, mikor hosszabb ideig van sötét. És ennyi, lehet játszani, kapcsolódni, történeteket szőni, ahogy épp kijön, plusz van egy zenei aláfestés, egy nagyon tehetséges srác egy szintetizátorral, amivel aláfesti, inspirálja, és/vagy keretbe helyezi az éppen futó eseményeket, történetet.

Mivel évek óta kóstolgatom az improvizációt, elég sok mindent le tudtam szűrni, amit más talán kevésbé, és ez határozottan az élvezet rovására tud menni, rengetegszer láttam, hogy a színésznő fél, nem figyel eléggé, a saját fejében van stb., és abszolút le a kalappal előtte, de azért ez így nem a világ legjobb impróelőadása, és színpadon félő embert is láttam már eleget (pl. saját magamat, belülről nézve). Az persze lenyűgöző, hogy a profi imprós mennyire támogatja a partnerét és milyen alázattal van felé és a történetek felé, ebből viszont lehet tanulni imprós szemmel is rengeteget. 

Összességében tök jó, hogy láttuk, és innen is gratulálok Dórának, ha olvassa. :D

Tegnap pedig átjöttek kedves barátaink, akiket a koraszülés életeseménysorozat alatt ismertünk meg, tehát van egy a miénkkel azonos korú gyerekük, aki egy jófej, határozott, de egyáltalán nem nyomulós és hangos kislány. Részben a mi gyerekünk szociális elakadása miatt hívtuk meg őket, és örömmel láttuk, hogy volt nyitottság, a miénk magához képest szinte sosem volt még ilyen barátságos más gyerekkel, persze minden nézőpont kérdése, mert a kislány panaszkodott, hogy a fiunk nem barátkozott vele, pedig mi tudjuk, hogy magához képest nyitott és bátor volt. Lesz ez még jobb is.

Ez a hét pedig hiper eseménydús lesz, kedvesem ma kezd az új munkahelyén (van neki, bizony), megyünk gyerekpszichológushoz, én az új felnőtt pszichológushoz, anyukámnak meglesz a szívkatéterezése, plusz visszaszólást várok A Cégtől Aki Egyszer Már Kikukázott. Felsorolni is fárasztó volt ezt most.  

 Voltam tegnap a Cégnél Aki Egyszer Már Kikukázott, prezentálós fordulón. Csomót készültem rá, és szerintem nagyon jól sikerült, tartalmilag is úgy láttam, tetszett nekik, és emberileg is egy jó hangulatú, nevetős beszélgetés volt. Rajtam kívül még ketten prezentálnak, és nyilván lehet, hogy lesz, akinek még jobban fog sikerülni, és/vagy ezek annyira jó fejek, hogy mindenki jól érzi itt magát, szóval persze bármi lehet, de szerintem én ebből most kihoztam, amit ki lehetett. Hétfőn megy az utolsó ember, és utána elvileg döntenek és már csak egy rábólintós kör van a végső jelölttel - igaz, legutóbb ezt buktam el, szóval tényleg bármi-de-bármi lehet még. Arról nem beszélve, hogy az is nehéz helyzet, ha engem választanak, döntést hozni, felmondani, újrakezdeni a beilleszkedést stb., na de meglátjuk. Most úgy érzem, az sem rossz, ha maradok, ahol vagyok. És ez végülis áldott helyzet.

Az oviban továbbra is jobb a helyzet, csak sajnos a fő óvónéninek voltak most érdekes megnyilvánulásai, amiből azt gondoljuk, ő maximum közepesen jó fej, és a gyerek is kb. így gondolja - ma reggel simán mentünk, aztán meglátta, hogy csak B.néni van bent, és egyből sírva menekült (volna). B.néni megjegyzései alapján mi túlajnározzuk a gyereket, és ebben van is igazság, de ez most egy nehéz időszak, és én továbbra sem hiszek a dolgok erőből történő megoldásában. 

Magasélet - végre

 Fhúh. Úgy tűnik, a tavaszi szél elfújta egy kicsit a felhőket a fejünk fölül. 

Ma volt a második nap zsinórban, hogy a gyerek nem sírt reggel oviba menéskor. Húzta az időt, és feszült is volt, de aztán szépen bement magától, sőt, ma már mosolyogva odaszaladt a nénikhez. Az elmúlt hetek kétségbeesett, zokogós könyörgései után ez maga a csoda. Mintha valami átbillent volna, borzasztóan örülünk. Sokkal jobban van amúgy az egész gyerek, és ebben biztos, hogy nagy szerepe van a lába gyógyulásának. Még mindig asszimetrikusan tartja, de sokkal többet rohangál, és rájöttem, fel sem tűnt, mennyire visszavett ezekből az elmúlt hetekben, csak most látom, mikor megint a "nézni is fárasztó" kategória, hálistennek.

Pedig hétfőn elmentünk megnézni egy magánovit. Teljesen okénak tűnt, de egyrészt a környezet kifejezetten rosszabb (a panelrengeteg közepén egy betonkocka, műfüves udvarral, míg a mostani egy kertvárosi, árnyas fás, hangulatos hely), másrészt én a hozzáállásban, nevelési programban sem láttam akkora különbséget. Biztos több energia, türelem és odafigyelés lenne, de szerintem nem annyival, és ezért nem kockáztatnánk meg, hogy itt hagyja a szeretett néniket, na meg az a havi 150 ezer és a reggeli plusz negyed óra út sem hozta meg a kedvet. Most kifejezetten látunk rá esélyt, hogy megoldódjon a dolog helyben. 

A verekedős anyuka kisfiáról az a pletyka járja, hogy elviszik az oviból, a sok panasz miatt - talán én voltam itt az utolsó koporsószeg. Egyrészt megkönnyebbülés lenne, másrészt viszont annyira reménytelen a helyzete annak a gyereknek, a szívem szakad meg. 

Hogy tovább fokozzam a beszámolót kéjesen gondtalan életünkről: pénteken megyünk imprót nézni, a gyerek vállalta a nagyszülőknél alvást (az utóbbi időben ezen a téren is teljesen elutasító volt), így szabad este lesz! A márc. 15-i hétvégén pedig elutazunk Ausztriába, és elmegyünk a Hundertwasser fürdőbe, amit én kb. egymillió éve szerettem volna megnézni. 

Jó hír

 Voltunk tegnap ortopédia kontrollon, és megerősítette a doki, amit mi is láttunk, hogy nagyon sokat javult a gyerek lába, már egyáltalán nem sántít, csak kissé kifelé teszi az egyik lábfejét. Szerinte valószínű, hogy mégis inkább egy elhúzódó ízületi gyulladás van a háttérben, és nem valami komoly fejlődési rendellenesség, mert már hetek óta nézegeti a gyereket, és inkább romlania kellett volna, nemhogy javulni. Tartott neki a kiscsávó egy komplett ugrálás-szaladgálás bemutatót, és azt mondta a doki, ez egyszerűen nem ilyen lenne. Úgyhogy most reménykedünk, hogy megússzuk ennyivel. A lúdtalpbetétet hordania kell továbbra is, és 3-4 hónap múlva kontroll, ha nem romlik.

Olyan érdekes, nyilván mi is láttuk, hogy jobb, és az volt bennem, hogy bármilyen betegség ez, hogyha 3 nap lúdtalpbetét-hordástól ennyire megjavul, akkor valahogy elleszünk vele, és igazából tényleg így van, hogy hinni kell a szemünknek. Ha azt látjuk, jobb, akkor tényleg jobb. Ezt jól megtanultuk az inkubátor időszakban is.

Az ovi továbbra is borzalmasan nehéz. A gyerekpszichológus azt mondta, hogy az ovi akkor tud vonzó alternatíva lenni egy gyereknek, ha tud kötődni a többi gyerekhez. Ha csak az óvónénikkel spanol, akkor annál mindig jobb ötletnek fog tűnni itthon maradni és velünk spanolni. Logikus ez valahol. Most az a feladat, hogy össze hordjuk ovin kívül lehetőleg olyannal, akivel együtt jár oviba, és van is egy nagyon cuki gyerek, akinek a nagyon cuki anyukája ezt magától felajánlotta, és megyünk is velük játszóterezni.

Amúgy annyira sokan igyekeznek segíteni nekünk, anyuka társak, óvónénik, dadus, még a konyhásnéni is ezen pörög. Nem érzem emiatt, hogy az ovi váltás lenne a megoldás, de azért feltérképezzük a lehetőségeket. 

Ami még a jó hír-kategória: találtam egy pszichológust, megbízható ajánlás alapján, tud is fogadni, vállal online is, és a hab a cseresznyén, hogy elfogad SZÉP-kártyát! Úgyhogy most új terápiát kezdek, vagy meglátjuk, de azt érzem, túl sok, ami most van, és elkél a segítség. 

 Kinéztünk 2 magánovit, az egyiket hétfőn megyünk megnézni. Közben a mostaniban kértem időpontot az igazgatótól, és megírtam, hogy tanúja voltam a gyerekverésnek. Holnap megyünk pszichológushoz,csütörtökön orthopédushoz. Szóval most mindent pörgetünk szépen párhuzamosan, és próbálunk erőt és megnyugvást meríteni abból, hogy megtesszük, amit tudunk, és majd ebből kialakul valami. Talán a gyerekre is átragadt ebből egy kicsi, mert ma mintha 1 fokkal kevésbé lett volna borzalmas a reggel. Kíváncsian várom, mit mondanak, milyen napja volt ma. 

Mélyen

 Arról akartam írni, hogy milyen klassz volt a szombat, a gyermek kérésére Vácra mentünk kirándulni, amit nagyon szeret, és ha megkérdezzük, hová szeretne menni, akkor vagy Vácot mondja, vagy Csopakon a madárlest, és az utóbbi túl messze van, ezért gyakran megyünk Vácra, de aztán a ma reggel teljesen összetört. 

Január óta gyűlöli az ovit a gyerek, és ma is kb 7 lóval kellett odáig elvontatni, és mikor beértünk, azt láttuk a folyosón, hogy a "problémás" Lacikával épp kiabál az anyja, majd megüti. Én először odaálltam a fiam elé, hogy ne lássa, aztán inkább fogtam, és kirohantam vele. Láttam, és hallottam is, ahogy csattan az ütés. Kint az udvaron álldogáltunk, aztán kijöttek, Lacika és az anyja is, az anyja mérgesen magyarázott neki, hogy jó akkor jössz velem haza (a szokásos probléma, hogy Lacika sem akar oviba menni). 

Borzalmasan megrázó volt az egész. Én utána bevittem a fiam, aki továbbra sem akart menni, az óvónéni kitépte a kezemből a most más szokásosnak nevezhető módon, és eljöttem. Már bánom, hogy ott hagytam, vagy nem tudom igazából. Kérünk időpontot az igazgatótól, amint lehet, beszélünk vele. Nem tudom, mi a célunk egyáltalán. Másik csoport, másik ovi, Lacika jogainak védelme, vagy kérjék meg, hogy máshol verje? Nekem kell magánoviba vinnem havi 200 ezerért? Vagy bekkeljük ki ezt az évet, hiszen Lacika jövőre iskolás lesz? Kavarog a fejem, és azt érzem, nem tudom, hány napig bírom így beadni az oviba, megszakad a szívem is. 

 Nagyon jól sikerült az interjú, a kezdeti izgalmak után egy kellemesnek mondható szakmai beszélgetés kerekedett belőle. Már jelezték is, hogy továbbjutottam a következő körre. Amúgy nagyon lefárasztott és felspannolt ez az egész, alig bírtam lenyugodni, elaludni pláne. Valószínűleg tök jó lehetőség, de annyira sokat vesz ki az emberből egy ilyen váltás, és mindig megvan a kockázat, hogy igazából mégsem jó. Még nem kell dönteni, mert még 2 kör lesz, de eddig elég jó az összhang, ami már a múltkor is megvolt.

A mostaniak miatt előre is lelkiismeret-furdalásom van, de erre tök jó lesz majd a tesóm, ő ezekben nagyon profi, mond 3 logikus és igaz mondatot, és onnan szinte alig látom, mi volt a problémám. Na de megint előre rohanok. 

A gyermek mai óvodakerülő taktikája az volt, hogy induláskor közölte, hogy kakilnia kell, és másfél órát nem jött ki a wc-ről. Gondolom, nem teljesen hidegvérrel tervezte ezt el, hanem félig tudat alatt állt neki össze ez a menekülési útvonal, és végül a fél délelőttöt kihúzta ezzel,  szóval tulajdonképpen ügyes.

Jövő héten megyünk gyerekpszichológushoz, szerencsére kaptunk időpontot. A láb témát én jobbnak látom, szerintem a lúdtalpbetét tényleg érhet valamit, de jövő héten ezt is megnézi egy szakavatott szempár.

 Ma délután lesz az állásinterjú a régen vágyott céggel. Most azt érzem, semmi kedvem hozzá. Próbálom magam összeszedni, fejben már kikészítettem a szokásos első körös interjú szettem (anno csak online találkoztunk, így szerintem mindegy, mi volt rajtam, nem is emlékszem), átnéztem a cég weboldalát és az önéletrajzom (sosem tudom, hol mikor dolgoztam pontosan), és ezek most szerintem tényleg szívesen látnak. 

Csak sajnos nagyon küzdünk az ovival, továbbra sem akar menni a gyerek, sőt egyre kevésbé, és nem is oldódik fel egész nap. Borzalmas így ott hagyni, nagyon feszít a lelkiismeret-furdalás egész nap. És a tehetetlenség. Ma ott maradtam egy órácskát a folyosón, és időnként kijött valaki információt adni, vegyes/szar hangulata volt, és azt mondta a dadusnak, haragszik anyára, mert dolgozni megy. Legalább mond valami konkrétumot, amivel lehet valamit kezdeni. 

Reggel mindenféle érvet próbált itthon felsorakoztatni, hogy miért ne menjen oviba, a legcukibb ez volt: "itthon maradok, és akkor tudsz egész nap puszilgatni" - erre ki ne olvadna el? Közben meg megszakad a szívem. Kértem időpontot gyerekpszichológushoz, de az nem lesz egy instant megoldás, próbálkozunk amivel tudunk, de nagyon nehéz ez most. 

A közös piros hálóing

 Van anyukámmal egy közös hálóingünk. 

Kb. 15 évvel ezelőtt volt egy kis/közepes nőgyógyászati műtétem, akkor vette nekem, mert én alapból pizsamás vagyok, de ha vannak olyan kellékek, mint dréncső és katéter, akkor, mint ahogy kifejtette, praktikusabb a hálóing, és igaza is volt. Rendes darab, nem is volt olcsó, de nem azért mondom! Tette hozzá. Piros, félhosszú ujjú darab, és a mellkas-váll részen van egy szürke betét, amin diszkrét, apró, feketés szívecskék vannak. Tényleg rendes darab.

Ahányszor kórházban voltam, előkerült, mint egyetlen hálóingem, amit mivel amúgy egyáltalán nem hordtam, nem romlott az állapota (tényleg jó minőségű), és jellegzetes színének köszönhetően könnyen megtaláltam mindig a szekrény alján, amikor kórház-projekt volt.

Tavaly decemberben, amikor hirtelen kórházba került, próbáltuk kitalálni, mit vigyünk neki, ami egy kicsit könnyebbé tenné az életét. Kényelmes zokni, keresztrejtvény, stb. Na és mondta, hogy vigyem be a piros hálóinget, ha nekem nem kell. Sokat volt rajta azokban a hetekben, és azóta nála is maradt, mert még 2 kórházas etap volt neki, hasznát vette. Aztán visszaadta, mivel elvileg az "enyém".

Most szívkatéterezésre készül. Nem tudja, mikor lesz az időpont, elvileg hetek múlva, de lehet, hogy be lehet ugrani valaki helyett előbb, és akkor hirtelen kell menni - "lehet, hogy valaki mégsem kéri, vagy meghal" - mondta, és ez logikus gondolkodásra vall. Mondta, hogy szeretné, ha nála lenne a hálóing, ha menni kell, már kabalává vált. 

Úgyhogy ma át is vittem neki, ne ezen múljon. 

 Voltunk kontrollon a gyerek lábával, de mivel nem javult a sántítás, nem volt okunk semmi jóra számítani. Bizonyosság továbbra sincs, 2 gyanú van: Köhler vagy Perthes betegség. A Köhlernek kell drukkolni, mert az másfél év alatt gyógyul, és szinte mindig teljesen. A Perthes 3-5 év, és nem tudni, mennyire gyógyul meg, és mitől függ a gyógyulás. Az előbbi esetében lúdtalpbetét kell és "lehetőleg ne ugráljon", az utóbbi esetében többféle iskola van, az egyik szerint nem kell drasztikusan beavatkozni, mert nem bizonyított, hogy eredményes a beavatkozás, a másik szerint járógép kell, azaz évekig ne lépjen rá a gyerek a problémás lábra. Értitek, 4-től 8 éves koráig ne lépjen rá, mert az HÁTHA segít. (Máris beiratkoztam a lazább iskolába.)

2 hét múlva újabb kontroll, addig lúdtalpbetét kell még itthonra is. A betétek már készen vannak, most szerezni kell olyan cipő(ke)t, amikbe beleférnek, tehát az összes mostani cipője és szandálja kicsinek minősül, ugye kell valami téli cipő, meg ovis szandálból új, meg itthonra benti szandál, egyelőre. 2 szett lúdtalpbetétet vásároltunk, hogy ne kelljen napi x alkalommal átrakni. A tb 1 szettet támogat, a támogatott ár 4000 Ft, a plusz szett 16 ezer volt, és nyilván hamar kinövi. De ezt mind le is szarom, csak legyen jól.

Ma megyek az oviba átbeszélni az óvónénivel, hogy mehet-e így oviba, hogy nem nagyon ugrálhat, vállalják-e, hogy figyelik. Ha nem, akkor újabb 2 hét itthon, mert elvileg ezt a 2 hetet kéne szigorúbban betartani. De bármely szóban forgó betegség azzal jár, hogy évekig nincs ugrálás, oviba pedig kell járni, szóval nem tudom, hogy lesz ez. 

Szomorúak és kétségbeesettek vagyunk, és nagyon aggódunk. Át kell megint állítani a gondolkodásunkat, pl. kinéztem már pár helyet, ahol van úszás, úszni elvileg lehet ezekkel a szarokkal, és kell neki valami mozgás mindenképp. Azon viccelődtünk, hogy milyen jópofa lesz, amikor majd amikor 15 év múlva átveszi az úszás olimpiai aranyérmet, és megkérdezi a riporter, hogy miért kezdett anno úszni.