Fhúh. Úgy tűnik, a tavaszi szél elfújta egy kicsit a felhőket a fejünk fölül.
Ma volt a második nap zsinórban, hogy a gyerek nem sírt reggel oviba menéskor. Húzta az időt, és feszült is volt, de aztán szépen bement magától, sőt, ma már mosolyogva odaszaladt a nénikhez. Az elmúlt hetek kétségbeesett, zokogós könyörgései után ez maga a csoda. Mintha valami átbillent volna, borzasztóan örülünk. Sokkal jobban van amúgy az egész gyerek, és ebben biztos, hogy nagy szerepe van a lába gyógyulásának. Még mindig asszimetrikusan tartja, de sokkal többet rohangál, és rájöttem, fel sem tűnt, mennyire visszavett ezekből az elmúlt hetekben, csak most látom, mikor megint a "nézni is fárasztó" kategória, hálistennek.
Pedig hétfőn elmentünk megnézni egy magánovit. Teljesen okénak tűnt, de egyrészt a környezet kifejezetten rosszabb (a panelrengeteg közepén egy betonkocka, műfüves udvarral, míg a mostani egy kertvárosi, árnyas fás, hangulatos hely), másrészt én a hozzáállásban, nevelési programban sem láttam akkora különbséget. Biztos több energia, türelem és odafigyelés lenne, de szerintem nem annyival, és ezért nem kockáztatnánk meg, hogy itt hagyja a szeretett néniket, na meg az a havi 150 ezer és a reggeli plusz negyed óra út sem hozta meg a kedvet. Most kifejezetten látunk rá esélyt, hogy megoldódjon a dolog helyben.
A verekedős anyuka kisfiáról az a pletyka járja, hogy elviszik az oviból, a sok panasz miatt - talán én voltam itt az utolsó koporsószeg. Egyrészt megkönnyebbülés lenne, másrészt viszont annyira reménytelen a helyzete annak a gyereknek, a szívem szakad meg.
Hogy tovább fokozzam a beszámolót kéjesen gondtalan életünkről: pénteken megyünk imprót nézni, a gyerek vállalta a nagyszülőknél alvást (az utóbbi időben ezen a téren is teljesen elutasító volt), így szabad este lesz! A márc. 15-i hétvégén pedig elutazunk Ausztriába, és elmegyünk a Hundertwasser fürdőbe, amit én kb. egymillió éve szerettem volna megnézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése