Egy hónapja megy az iskola, és még mindig abban a fázisban vagyunk, hogy nem hisszük el, milyen szerencsések vagyunk. Rájöttem, hogy nekem nem volt a fejemben olyan opció, hogy az iskola lehet jó is, inkább azt képzeltem, hogy remélhetőleg sikerül a lehető legkevésbé szar helyre bejutni. Mennyire traumatizált generáció vagyunk amúgy, hihetetlen, fel sem tűnt, hogy mennyire alapnak vesszük, hogy iskola = megalázás. Most általánosítok, tudom. És én még tök jól megúsztam, jól tanultam és barátaim is voltak.
Na és akkor ebből sejteni lehet, hogy arra akarok kilyukadni, hogy JÓ a suli. Kb milliószor jobb, mint az ovi (bár az egy alacsony léc). A kisfiam viszonylag szívesen megy, részt vesz a dolgokban, ügyes, dicsérik, szereti a tanítókat, kedvence az ének óra, a tesit utálja, mert hangos, és nagyon-nagyon odafigyelnek rá, meg a többiekre is. Az első hét 3. napján küldött nekem róla egy fotót messengeren az iskolapszichológus, a gyerek kezében egy ismeretlen plüssállat volt, és azt írta hozzá a nő: "kicsit szorongott, ezért adtam neki egy plüsst." Értitek, a folyosón látta, hogy el van veszve a gyerek, és odament segíteni neki. Ez az általános hozzáállás.
Egyszer foci közben valamelyik gyerekre azt mondta egy másik: "béna vagy", erre leültek egy körben és átbeszélték, hogyan kell bátorítani a másikat. (Hogy egy kedves barátom reakcióját idézzem: mekkora buziskodás :D)
Szóval ilyen buziskodások vannak, pl. szivacs labdával kidobósoznak, ami tényleg a buziskodás netovábbja, nem? Puhapöcsöket nevelnek!
Annak külön örülök, hogy a gyerek egyáltalán nincs lefagyva, és bár szorong és csak még mindig csak képzeletben barátkozik, hozza önmagát, tanul, van sikerélménye, és egyre jobban kezd kinyílni.
Csoda.
Jó hír!
VálaszTörlésNagyon örülök nektek!
VálaszTörlésMici