Betegek vagyunk, ez megint remek módja a karácsonyvárásnak, dehát így szoktuk mi ezt, tavaly is ez volt, csak aztán anyukám kórházba került, és jött az egész mizéria, ettől rettegünk, gondolom, ezért is lettünk betegek, bár akkor nem tudom, tavaly miért lettünk.

Na mindegy, a szar csőstül jön ugyebár, és demonstrálni kell az ilyen nagyívű közmondásokat.

A fa áll és fel van díszítve, a gyerek nagyjából egyedül díszítette, így  a felső harmadban nincsenek díszek, alul pedig az egyforma színűek egy csokorban, de szerintem így hagyjuk, olyan lelkes-ügyes volt. Idén sokkal jobbal éli az egészet, várta a fát, még aludni is szó nélkül bement tegnap délután arra a zsarolásra, hogy utána megyünk fát venni. 

Eltelik ez is, a köhögés elmúlik, a gyerek örül, én szabin leszek, csak jó lesz, na. 

Pre-karácsony

 Elkezdődött az utolsó munkahét. Idén valahogy nagyon várom a végét. Mondjuk ha belegondolok, tavaly ilyenkor már önkéntes munkanélküli voltam, előtte pedig 3 karácsony pergett le a szülési szabim alatt, szóval a fene se emlékszik, mennyire szoktam várni a végét, lehet, hogy pont ugyanennyire. (Vissza kéne olvasni a régi blogjaimat.)

 Nem volt könnyű év, de a fényképeket visszanézve azért sok jó is történt. Minden évben készítünk naptárat a családnak a gyerekek fotóival (miénk + unokatesó), azzal a logikával, hogy minden hónapban egy olyan fotó van, ami az előző év azonos hónapjában készült. Tehát végig kell nézni az egész elmúlt évet, hogy megtaláljuk minden hónap legjobb fotóját. Azért meg is döbbentünk, mennyi minden volt, anyukám kórház, felújítás, támfal új munkahely mindkettőnknek... 

És akkor rá is térek a múlt heti szopásra. Kedvesem azonnali hatállyal elvesztette a munkáját egy napsütötte keddi napon. Olyan szempontból jó hír ez, hogy abszolút élhetetlen volt a helyzet, amiből nem látszott a kiút, és ez most egy csapásra megoldódott. Minden egyéb szempontból viszont nagyon nehéz helyzetbe került, kerültünk. Biztos vagyok benne, hogy pár hónap múlva úgy fogjuk érezni, hogy mindenképp jobb ez így, de addig el kell jutni, és az nem lesz egyszerű. 

Ami feldobott viszont, hogy szombaton a nagyszülőknél aludt a gyermek (sajnos ebből eddig nem sikerült rendszert csinálni anyukám betegségei miatt), és mindenki remekül szórakozott, ott volt az unokatesó is és együtt ették reggelire a nutellás kalácsot, én pedig 3/4 10-ig aludtam, hurrá!

Illetve ami még jó, hogy jön a Paloznaki Jazzpiknikre a kedvenc együttesem, ráadásul pénteki 5 órás idősávban, tehát nem lesznek talán 1 millióan, és lehetett venni jegyet SZÉP kártyával, early bird áron, és rohadtul meg is vettük, kariaji gyanánt. Olyan jó, mikor van mit várni! 

Mélázás nevelési kérdésekről

 Arról értekeztünk az egyik barátnőmmel a minap, hogy vajon hol rontjuk el a gyereknevelést  hogy lehet úgy nevelni a gyerekeket, hogy megértjük és elfogadjuk az érzéseiket, megbeszélünk velük mindent, amit kell, és közben mégis egyértelmű, biztonságos határokat húzunk. Néha úgy érzem, átesünk a ló túloldalára. Nehéz szabadulni azoktól a gondolatoktól, hogy "bezzegrégen". 

Pl. a "mi időnkben" nem volt olyan, hogy valaki csak kocsiban tud aludni, ezért minden nap kocsikáztak vele 1 órát  - most határozottan sok ismerősöm jár el így, és én is ezt csináltam, míg el nem jutottunk oda, hogy már kocsiban sem alszik el. Pontosan tudom, mekkora nonszensz ez, de a kialvatlan gyereknél egy ponton túl minden jobb. Ugyanez a kajával, mikor kicsi voltam, nem annyira merült fel, hogy én mit nem vagyok hajlandó megenni. És akkor jönnek az emlékek, hogy xy-ba beletömték a spenótot/mákostésztát/kolbászos karajt (az összes true story és mind különböző emberrel esett meg), és kihányta, és azóta sem bír ránézni az adott kajára, pedig eltelt mondjuk 40 év - ez sem cél.

Szóval ott az örök lavírozás, mert a cél a boldog, DE ugyanakkor hosszútávon is életképes gyermek, és néha meglepően működik, hogy megfogom a gyereket és odébb teszem, és örül neki, hogy egyértelmű határ lett szabva (nekem sokat segített ebben ez a könyv, már a címe is beszédes: A szülő is ember), de közben nem akarom terrorizálni és elnyomni sem. Mondjuk óriás az önérzete, pl. félig játékból lefejel, kissé ingerülten odébb rakom, és még neki áll feljebb, hogy én őt ne lökdössem - nyilván nem lökdöstem, hát marha nehéz ebben okosnak lenni. 

És ott az időnyomás mint faktor. Reggel a kedvéért átkanalaztam egy másik tányérba a zabkását, mert ha nem tettem volna, soha nem érünk oda az oviba. Ugyanez az öltözéssel, egyedül kéne öltöznie, de lehetetlen kivárni. Persze így 100 évvel később fog tényleg hatékonyan önállóan öltözni. 

A végtelenségig sorolhatnám az ellentmondásos helyzeteket. Nyilván ezt sem kell túlagyalni, mert az ember úgyis olyan, amilyen, és a túlzott elemzésnél, állandó kétkedésnél talán a magabiztosság jobb tud lenni, és akkor ez egy újabb ellentmondás, el is fáradtam. 

 Remélem, decemberben is szabad azért írni, ha már megvolt a novemberi rászoktatás. Elvileg ugye így kéne a futással is, egy kicsit erőlteted, aztán rá vagy szokva, na én 20 (?) éve futogatok, de nem sikerült sosem rászokni. Akkor sem, amikor Ultrabalatonra készülés volt. Ahogy vége lett, abbahagytam a g*cibe.

 Valszeg nem az én sportom a futás, de az összes többi annyival bonyolultabb logisztikailag, még ha élvezetesebb is. Perfekt kifogások, egy edző kínosan mosolyogna most, és nem biztos, hogy lenne kedve ebbe belemenni (vagy megint magamból indulok ki - mekkora mázli, hogy nem vagyok edző! Jönnének hozzám a félig elszántak, és csak legyintenék, hogy eh, megértem, hogy ma lemondod, igazából nekem sincs kedvem, az idő is szar meg 3 nap múlva meg fog jönni, stb.)

Amúgy valszeg engem tényleg lehangol ez az idő. A gyerek pedig borzalmasan élvezi, nagyon szereti a havat, és észre sem veszi, hogy közben esik az eső, pont leszarja, gyúrja, söpri, dobálja a havat. Én behúzott nyakkal állok mellette csuromvizesen, és néha felvetem, hogy drágám, lassan menjünk már be, de közben ebben sem vagyok elszánt, mert örülök, hogy így élvezi, és ki tudja, lesz-e még hó idén, vagy egyáltalán valaha.