Parti

 Kisfiunk megkapta élete első zsúr meghívóját. Az ovis zsákjába volt téve, rajta a neve, a jele, és a leendő szülinapos kislány neve és jele, szépen kitöltve az unikornisos képeslap, hogy kit, hová, miért hív. Annyira menő, és megható is, ez egyértelműen a saját szociális "sikere", főleg, hogy ez az a kislány, akiről csomót beszél, és távolról rajongja, plusz azt mondja rá időnként, hogy a testvére. Múltkor festett neki itthon egyet, meg mesélte, hogy volt valami összepacsizás, szóval alakítja a kis kapcsolatait. Pár hete még tudni véltem, hogy ő lesz a csoport fura gyereke, aki nem barátkozik senkivel. Amúgy még mindig nem barátkozik igazán, de tökre nyit, és íme, zsúrba megyünk, olyan megható! Ahogy az egyik barátnőmmel írtuk: az ember tiszta szívből, egész nap örül, ha a gyerekével valami jó történik, mint mondjuk mikor 16 évesen randira hívta a kiszemeltje, csak még annyival jobb, hogy randizni sem kell :D 

Még az is van - ahogy egy másik barátnőm mondja - , hogy lebaszódtam a körhintáról ismét, azaz lebetegedtem. A szokásos influenzás szédülős fos, csak én ilyenkor tényleg harmat gyenge vagyok és kb. használhatatlan. Valószínűleg segítene, ha időben felismerném az életemben azokat a ritka napokat, amikor nem fáj a derekam és beteg sem vagyok, és ezeken a napokon gondolkodás nélkül sportolnék valamit - ez segítene a másik 2 dolgon is. 

Hét

 Hosszú ez a hét, gondolom, mert a hétvége is eseménydús volt, és egybe is folyik az egész. 

A hosszú hétvégén voltunk Ausztriában, Bad Blumau-ban, a Hundertwasser-tervezte fürdővárosban, vagy nem is tudom, minek nevezzem, fantasztikus az egész. A legjobb kívülről, bebarangolni a hobbit-lak szerű házak közé, szerintem nekem végig tátva volt a szám, nagyon extra az egész. A fürdő belül is klassz, de nem akkora durranás, mint kívülről. Nagyon élveztük, a kisfiú is, boldogan medencézett, megtanult a mély vízben kihasalva kimászni a medencéből, és bátran beugrott, persze elkaptam, de tavaly még nagyon óvatos duhaj volt ezekben a dolgokban, jó látni, hogy mindent megtanul.

Az oviban is nagy előrelépések vannak, felszabadult, hangos, és már kapcsolódgat a pajtásokkal, bár szerintem még mindig outsider, de ebben is van fejlődés. A múltkor állítólag ő irányította a körtáncot, a korábban nemszeretem óvónéni ölébe beült, és hangosan kiabálta a többieknek, hogy most jobbra, most balra. Tényleg percek alatt tud minden változni.

Az is volt, hogy hívott a Cég Aki Már Egyszer Kikukázott, miután úgy eltűntek 3 hétre, mint az aranyóra, hogy valakit kiválasztottak és végigvittek a folyamaton, de végül nem sikerült vele megegyezni, és még érdekel-e a pozi. Kicsit rossz szájízzel igent mondtam, elvégre menjünk el a végéig, ha már ennyi energiát belefeccöltem, úgyhogy most ismét időpontot várok tőlük az utolsó, globál kollégával folytatandó körre. Túl sok hitem nincs már az egészben és kicsit le is szarom, aztán meglátjuk, bármi lehet ebből. A mostani helyemen úgyis gyülekeznek a viharfelhők, erről nem annyira akarok írni, mert mindig félek, mi van, ha véletlen magára ismer, akiről írok - pl. a Cég Aki Már Egyszer Kikukázott, mondjuk csaknem.

Chill

 Nyugalmas napok a szerdák. A kedd mindig hosszú, mert irodai nap, aztán este 9-ig impró van (ami egyébként megint, jó ideje annyira kellemes és kísérleti és érdekes, nagyon szeretem), és ideális esetben már alszik a gyerek, mire hazaérek. Szerdán pedig home office, melegítőben, reggel kényelmesen átgurulunk az oviba, aztán itthonról teszem a dolgom, munka, mosás, illetve most épp bevallom, hogy olvastam is, mert kaptam kölcsön egy könyvet, aminek az a címe, hogy Szakadékból a fényre, és egy siketnéma-vak lányról szól, aki egy tanító segítségével megtanul kommunikálni, és végül bejárja a világot és segít, pénzt gyűjt, előad, könyveket ír, szóval gondoltam, belelapozok, és nem igazán tudom letenni, de ez belefér most egy kicsit. 

Délután elgurulok a fiúcskáért, ráérősen hazajövünk, én rolleren, ő futóbiciklin, bár hazafelé inkább szaladni szeret, szóval én rollerrel sietek utána, és közben hozom a futóbiciklit is, de minden virágnál megállunk, imádom ezt a nyugalmas bóklászást. 

Amióta van fogalma a hét napjairól, különös örömmel tölti el az ovimentes péntek gondolata, most is tudja, hogy már csak a csütörtök, amikor menni kell, és aztán megyünk "Ausztrájba", ahogy ő mondja, és már van listája róla, hogy milyen dalokat akar majd ott énekelni, meg majd látjuk a színes házakat. Imádom, ahogy rakja össze a világot. 

Nehéz

 Tegnap este egy órácskát kettesben voltunk otthon a fiúval fektetés előtt, és beszélgettünk, olyanokról, hogy az oviban ki hangos, ki csendes, ki magas, ki kevésbé. Több csoporttársnak van kistestvére, babák, akik az anyjukra kötve vagy babakocsiban "jönnek" a nagytesóért. Kérdezte a fiam, hogy hívják XY kistestvérét, az aznap az oviban látott babát. Mondtam, hogy nem tudom, de holnap nyugodtan kérdezze meg XY-tól, amitől rögtön szégyellős arcot vágott, végül abban maradtunk, hogy vagy megkérdi ő, vagy én, ha találkozom az anyukával. 

És aztán megkérdezte, hogy az ő testvérét hogy hívják. Nem tudom, ilyenkor mi van a kis fejében, csak gyakorolja a fogalmakat, és/vagy az egyik csoporttársra azt szokta néha mondani, hogy ő a testvére, szóval van itt némi kavarodás. Nekem a kérdésre elfutotta a szememet a könny, és megjelent a fejemben a felirat, amibe talán kapaszkodom ilyenkor, hogy próbáljak önazonos és nyitott lenni, és akkor elmeséltem neki újra a testvérét, a nevét, hogy beteg lett és már nincs velünk, és hogy a szívünkben ott van mindig, hiányzik és szeretjük. 

Nem igazán tudom, mit, mikor, mennyit kéne neki mondani, szóval próbálok a szívemre hallgatni és rövid lenni, de teret adni az esetleges kérdésekre. Nem volt kérdése, szerintem kognitíve nem érti, konstatálta és kommentálta is a szomorúságomat, de aztán másról kezdett beszélni, és hagytuk is ennyiben. Gondolom, többet nem tudok tenni. 

Dolgok

 Az oviban a múlt héten változások voltak, állítólag csütörtökön és pénteken hangosan csacsogott a fiúcskánk, "be nem állt a szája", ahogy mesélték. A hétfői fogadóórán még az volt, hogy egyáltalán nem beszél, csak ha kérdezik. Gyorsan tudnak változni a dolgok, és tényleg mindig bízni kéne abban, hogy megoldódik. A gyerekpszichológus mondta, hogy sokszor az oldja a helyzeteket, hogy tényleg felszínre, kimondásra kerülnek a nehézségek, és a gyerek látja, hogy észre és komolyan van véve - sokszor ezért akár egy pszichológusi alkalom után már lehet változás (és persze sokszor nem, na de hátha most ez történik). 

Amúgy tényleg oldódik, pl. idegen játszótérre berohant, egyből csúszdázott egy csomót, és aztán az idegen apukától elkérte a homokozólapátot - kicsit zavarban, de megoldotta magának. Csudajó ezt látni. 

A szomszédokkal is  voltak izgalmak, jelezték, hogy átlóg az új támfal és bontsuk le. Meglehetősen befeszültünk ezen. Úgyhogy összeszedtünk fényképeket, tervrajzokat, az ügyvédünk állásfoglalását arról, hogy a felét nekik kéne fizetniük (ők az elején kategorikusan közölték, hogy nem fizetnek bele), plusz találtunk a házukon egy szabálytalan méretű ablakot, és mindezen információkkal felszerelkezve átmentünk hozzájuk, nem tudva, mi lesz ebből. Azt nem mondom, hogy mindenben teljes lett az egyetértés, de végül megegyeztünk abban, hogy így lesz, ahogy van, majd együtt sopánkodtunk a vélhető fejlesztésekről, útépítésekről és belengetett építendő társasházakról, amikben abszolút egy nevezőn vagyunk. Kicsit mi is megértettük, mi volt a bajuk, mitől féltek (az ő kertjük még teljes káosz, és féltek, hogy ez így is marad), ők is megértették a mi korrekt szándékainkat, és ismét bebizonyosodott, hogy kurvára kommunikálni kell és nyitottan figyelni és meghallgatni, mert van esély arra, hogy épp csak ez lett kihagyva a folyamatból. Remélem, ezzel tényleg vége ennek a sztorinak. 

Több okból baszott szét az ideg mostanában, nem tudom, mi a jobb, ha írok róla, vagy ha megpróbálom elfojtani (lol). Tehát.

Voltunk fogadóórán az oviban, és azt üzente nekem az igazgató (találkozni vele végül nem sikerült), hogy legközelebb ne vigyem ki a gyereket, ha veri az anyja a másik gyereket, mert azzal én azt sugallom, hogy az ovi nem biztonságos. Eléggé elrepült a frizurám... Aztán jött egy szólam arról, hogy régen ehetett a gyerekek popójára csapni, és különben is, nem tudjuk a hátteret, de ez az anyuka mekkora hős. Nem is akarom tudni a hátteret, de tényleg nekem kéne ehhez alkalmazkodni, és normalizálni ezt a viselkedést? (Költői kérdés.) Amúgy szomorú volt hallgatni, mennyire nem oldódik fel és nem érzi jól magát a gyerek. Az egyik óvónénit nem szereti, és ezt a néni is érzi, mondta is, és ő sokkal negatívabban nyilatkozik a gyerekről, mint a másik, akit szeret, érdekes ez. A másik több pozitívumot és reménykeltő dolgot tudott mondani, de az biztos, hogy nagy a kínlódás. Szív megszakad.

A szomszéd pedig átjött, hogy 1 méterrel átlóg a támfal és bontsuk le. Nyilván nem lóg át, de nem tudom, hová fog ez is vezetni.

A Cég Aki Már Egyszer Kikukázott pedig azóta sem jelzett vissza, nem tartva a már eltolt visszajelzési határidőt sem. Jó lenne már lezárni azt is, és felfoghatatlan, hogy ők hívnak egy pozícióra, és visszajelezni sem sikerül, pedig teljesen egyértelmű, hogy másik jelölttel mennek tovább, csak még nincs aláírva a szerződés. Nem fogom fel az ilyen bánásmódot.