Nehéz

 Tegnap este egy órácskát kettesben voltunk otthon a fiúval fektetés előtt, és beszélgettünk, olyanokról, hogy az oviban ki hangos, ki csendes, ki magas, ki kevésbé. Több csoporttársnak van kistestvére, babák, akik az anyjukra kötve vagy babakocsiban "jönnek" a nagytesóért. Kérdezte a fiam, hogy hívják XY kistestvérét, az aznap az oviban látott babát. Mondtam, hogy nem tudom, de holnap nyugodtan kérdezze meg XY-tól, amitől rögtön szégyellős arcot vágott, végül abban maradtunk, hogy vagy megkérdi ő, vagy én, ha találkozom az anyukával. 

És aztán megkérdezte, hogy az ő testvérét hogy hívják. Nem tudom, ilyenkor mi van a kis fejében, csak gyakorolja a fogalmakat, és/vagy az egyik csoporttársra azt szokta néha mondani, hogy ő a testvére, szóval van itt némi kavarodás. Nekem a kérdésre elfutotta a szememet a könny, és megjelent a fejemben a felirat, amibe talán kapaszkodom ilyenkor, hogy próbáljak önazonos és nyitott lenni, és akkor elmeséltem neki újra a testvérét, a nevét, hogy beteg lett és már nincs velünk, és hogy a szívünkben ott van mindig, hiányzik és szeretjük. 

Nem igazán tudom, mit, mikor, mennyit kéne neki mondani, szóval próbálok a szívemre hallgatni és rövid lenni, de teret adni az esetleges kérdésekre. Nem volt kérdése, szerintem kognitíve nem érti, konstatálta és kommentálta is a szomorúságomat, de aztán másról kezdett beszélni, és hagytuk is ennyiben. Gondolom, többet nem tudok tenni.