Koraszülött világnap

 Múlt héten volt a koraszülöttek világnapja, és ez alkalomból a kórházakban bulikat rendeztek. Mi elmentünk abba a kórházba, ahonnan hazajöttünk, és abba, ahol születtek. A 2 hely közül a születés helyére különösen szívesen és szeretettel emlékszem vissza, azzal együtt, hogy ott történt meg a legrosszabb dolog is, ami egy anyával történhet. A buli is szuper volt, a gyerek is feloldódott (ami nála nem automatikus), hajkurászta a lufikat, ugrált, szaladgált, autózott, kapott autós csillámtetkót, és természetesen mindenki el volt ájulva tőle, hogy milyen nagy és jóképű fiú. Találkoztam a 2 sorstársammal is, akikkel ezt az egészet végigcsináltuk, egymást a hajánál fogva átrangatva ezen az egészen. Szoktunk amúgy találkozni, de azon a helyszínen különleges élmény volt. Nagyon feltöltött az egész. És persze ez azért is jó, mert felülíródnak a rossz élmények. 

Ez különösen igaz volt a koraszülött mentőautóra, ami ki volt állítva a kórház előtt. Láttam, hogy lesz ez a programpont, és előre összeszorult a gyomrom, mert háromszor utaztunk ilyenben a kisfiammal, egyszer az életéért aggódva, szirénázva. (Külön megemlítendő, hogy milyen extrém látvány a mentőautó utasaként az emberek borzadó, elhűlt arca az utcán, ahogy nézik az egyenletes tempóban, szirénázva hasító koraszülött mentőt.) Na és most a kisfiam beszállt, nézegette a szállító inkubátort, beszélgetett a mentős nénikkel-bácsikkal, majd beülhetett a vezető ülésre, és ragyogó, boldog arccal tekergette a kormányt. Szuper élmény volt, bár nem volt túl éles a kép, mert elhomályosították a könnyek.

Olyan nagyon büszke vagyok rá!

Dolgok

 Tegnap végre megint voltam imprón. Először nem is akartam menni, egyrészt mert kb. állandóan folyik az orrom és kapar a torkom félig (de tényleg állandóan), másrészt eléggé be is vagyok fordulva (nekem is feltűnt a 2 dolog közötti összefüggés, ma új terápiát kezdtem), na de aztán mégis mentem, és külsős tréner tartotta, aki mellesleg pont az, akihez én 3 évig jártam kurzusra, és akinek óriási szerepe van abban, hogy én ezt az egészet csinálom, és szeretem, és része az életemnek. Na és annyira kurva jó volt, hogy mentem, iszonyúan feltöltött, fel is pörgetett, alig tudtam este elaludni. Mindenféle csoda játékokat játszottunk, és igazán klassz a csapat, és sokat nevettünk, meg analizáltunk, és ilyenkor mindig az van bennem, hogy ej de jó lenne ezt még többet csinálni.

Ez azért is megnyugtató, mert mostanában viszonylag kevés dologra mondom ezt, az alváson kívül természetesen. A munka kereséssel is eléggé elakadtam, azt érzem, hogy amihez értek, ahhoz nincs kedvem, amihez nem értek, arra meg ki venne fel és miért. De azért van egy halvány metszet, azt próbálom megtalálni, amihez viszonylag értek, és viszonylag van kedvem, ehhez még kell társulnia annak, hogy fizikailag kivitelezhető, ez alatt azt értem, hogy sajnos ha kurva messze van, akkor off. De végülis olyan ez, mint a párkeresés, elég egyet találni, ami oké.

A gyerek miatt van némi lelkifurdalásom, mert keddenként van neki fejlesztés a bölcsiben, ami a világ legjobb dolga, hiszen nem kell vinni sehová, ott helyben, napközben kiviszi a fejlesztő pedagógus a csoportból 1 órára, aztán vissza viszi, és nekem annyi lenne a dolgom, hogy keddenként érjek be vele fél 9-re, de mivel  ilyen kevés dolgom van ezzel, úgy ahogy van, el szoktam felejteni az egész fejlesztést, és lekéssük az elejét, de ami még ennél is jobban bánt, hogy tegnap is ez volt, és bevittem a csoport szobába, és mondták, h ne ide hozzam, hanem a fejlesztőbe, és szegényem ezeket a hirtelen váltásokat nem igazán szereti, és nem értette, mi van, mit vonszolom össze-vissza, és végül sírva kellett otthagynom. Hab a tortán, hogy ma mikor vittem, a bölcsis gondozó eltévesztette a napot, és egyből mondta, hogy mindjárt mész kisfiam fejlesztésre, és a gyerek teljesen kiakadt, hogy ma is a tegnapi rángatás lesz, és nem tudtam neki megmagyarázni, hogy Gizi néni nem jól mondta, és a végén ma is sírva hagytam ott. :( Bár állítólag kb rögtön megnyugszik ilyenkor, azért szar érzés, mert erről most tényleg én tehetek.