Múlt héten volt a koraszülöttek világnapja, és ez alkalomból a kórházakban bulikat rendeztek. Mi elmentünk abba a kórházba, ahonnan hazajöttünk, és abba, ahol születtek. A 2 hely közül a születés helyére különösen szívesen és szeretettel emlékszem vissza, azzal együtt, hogy ott történt meg a legrosszabb dolog is, ami egy anyával történhet. A buli is szuper volt, a gyerek is feloldódott (ami nála nem automatikus), hajkurászta a lufikat, ugrált, szaladgált, autózott, kapott autós csillámtetkót, és természetesen mindenki el volt ájulva tőle, hogy milyen nagy és jóképű fiú. Találkoztam a 2 sorstársammal is, akikkel ezt az egészet végigcsináltuk, egymást a hajánál fogva átrangatva ezen az egészen. Szoktunk amúgy találkozni, de azon a helyszínen különleges élmény volt. Nagyon feltöltött az egész. És persze ez azért is jó, mert felülíródnak a rossz élmények.
Ez különösen igaz volt a koraszülött mentőautóra, ami ki volt állítva a kórház előtt. Láttam, hogy lesz ez a programpont, és előre összeszorult a gyomrom, mert háromszor utaztunk ilyenben a kisfiammal, egyszer az életéért aggódva, szirénázva. (Külön megemlítendő, hogy milyen extrém látvány a mentőautó utasaként az emberek borzadó, elhűlt arca az utcán, ahogy nézik az egyenletes tempóban, szirénázva hasító koraszülött mentőt.) Na és most a kisfiam beszállt, nézegette a szállító inkubátort, beszélgetett a mentős nénikkel-bácsikkal, majd beülhetett a vezető ülésre, és ragyogó, boldog arccal tekergette a kormányt. Szuper élmény volt, bár nem volt túl éles a kép, mert elhomályosították a könnyek.
Olyan nagyon büszke vagyok rá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése