Elkezdődött az utolsó munkahét. Idén valahogy nagyon várom a végét. Mondjuk ha belegondolok, tavaly ilyenkor már önkéntes munkanélküli voltam, előtte pedig 3 karácsony pergett le a szülési szabim alatt, szóval a fene se emlékszik, mennyire szoktam várni a végét, lehet, hogy pont ugyanennyire. (Vissza kéne olvasni a régi blogjaimat.)
Nem volt könnyű év, de a fényképeket visszanézve azért sok jó is történt. Minden évben készítünk naptárat a családnak a gyerekek fotóival (miénk + unokatesó), azzal a logikával, hogy minden hónapban egy olyan fotó van, ami az előző év azonos hónapjában készült. Tehát végig kell nézni az egész elmúlt évet, hogy megtaláljuk minden hónap legjobb fotóját. Azért meg is döbbentünk, mennyi minden volt, anyukám kórház, felújítás, támfal új munkahely mindkettőnknek...
És akkor rá is térek a múlt heti szopásra. Kedvesem azonnali hatállyal elvesztette a munkáját egy napsütötte keddi napon. Olyan szempontból jó hír ez, hogy abszolút élhetetlen volt a helyzet, amiből nem látszott a kiút, és ez most egy csapásra megoldódott. Minden egyéb szempontból viszont nagyon nehéz helyzetbe került, kerültünk. Biztos vagyok benne, hogy pár hónap múlva úgy fogjuk érezni, hogy mindenképp jobb ez így, de addig el kell jutni, és az nem lesz egyszerű.
Ami feldobott viszont, hogy szombaton a nagyszülőknél aludt a gyermek (sajnos ebből eddig nem sikerült rendszert csinálni anyukám betegségei miatt), és mindenki remekül szórakozott, ott volt az unokatesó is és együtt ették reggelire a nutellás kalácsot, én pedig 3/4 10-ig aludtam, hurrá!
Illetve ami még jó, hogy jön a Paloznaki Jazzpiknikre a kedvenc együttesem, ráadásul pénteki 5 órás idősávban, tehát nem lesznek talán 1 millióan, és lehetett venni jegyet SZÉP kártyával, early bird áron, és rohadtul meg is vettük, kariaji gyanánt. Olyan jó, mikor van mit várni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése