Státuszok

Szilveszterkor átmentünk a barátainkhoz, vagyis inkább "szilveszterkor", mert este 6-ra már itthon voltunk, és a pezsgőt is délben ittuk, mivel ott is kisgyerekek vannak. 

Na és vittük magunkkal a kutyát is, mert nem akartuk itthon hagyni az esetleges durrogtatásban. A házigazdáknál 2 kutya és 3 cica lakik, és mi jeleztük, hogy a mi kutyánk bizony megkergeti a cicákat (igaz, ha véletlenül utoléri őket, akkor zavartan álldogál, hogy hogyan tovább). Na és mondták erre a házigazdák, hogy nem lesz gond, a macskák hozzá vannak szokva a kutyákhoz, higgyük el, oké lesz.

A következő történt: megérkeztünk, bementünk a házba kutyástul. Ekkor nagy kecsesen lesétált a ház úrnője cica, flegmán ránézve az idegen kutyára. A kutya tett egy fél, talán harciasnak szánt lépést a cica felé. A cica erre lassú, de határozott mozdulattal kihúzta magát, továbbra is inkább közönyösen. A kutya erre megállt, majd szép lassan hátrált pár lépést. Az arcára ez volt írva: "Ja semmi, nem érdekes!" és innen szó szerint nagy ívben kerülte a macskát, pedig jött-ment a házban, barátkozott a helyi kutyákkal. 

Szóval egy gyönyörűen lejátszott státuszjáték volt, én ezt elképzelni sem tudtam volna. És milyen tanulságos, ki kéne próbálni a harciasabb kollégákon. Vagy egy imprójelenetben.

 Tegnapra irreális mennyiségű látogatót ír a blogstat, nem tudom, ez valami blogszörny, vagy tényleg ennyien vagytok? Tegye fel a kezét, aki tényleg van! 

Beindulgat az élet, tegnap megvolt az első irodai napom a melóban, nagyon nehéz volt irodásan felöltözni és időre menni, de aztán tök jó volt, közepesen pörögtünk, ami szerintem több mint elvárható az első héten.

Az öltözködéssel mindig szenvedek, mert annyira szeretnék mindig kényelmes-lazában lenni, de ha abban vagyok, feszélyez, hogy nem vagyok eléggé kiöltözve, ha viszont jobban kiöltözöm, akkor kényelmetlen, és ez feszélyez. Ennyi idősen nem találtam még megoldást erre a problémakörre. Nem segít, hogy mérlegre állni sem merek, és az egész énképem olyan, hogy nem merek vele szembesülni, de még mindig zabálom a bejglit, mert még mindig van, és most kéne észbe kapni, jól enni, mozogni, satöbbi.

Búék

 Hosszú ideje ez volt a legjobb karácsonyozás, amire emlékszem. Mondjuk a léc alacsonyan van, tavaly dec 25-én ment anyukám kórházba, dec 26-án csináltak rajta életmentő műtétet, és egész szünetben a Budakalász - János kórház tengelyen ingáztam, sok sírás közepette.

Ehhez képest idén az egész család kb. végig beteg volt (kivéve anyukám!), nekem volt vagy 4 végigköhögött éjszakám, szenteste is maszkban köhögtünk, mert nem mindenki kapta el, de legalább együtt voltunk, nulla elvárással, jó hangulatban, szeretetben, kórusban köhögve és orrot fújva.

A gyerek rendkívül élvezte az egész karácsonyt, boldogan díszítette a fát, ő terítette az ünnepi asztalt, és nagyon lelkes volt, mindennek és mindenkinek örült. Nagyon jót tett neki, hogy nincs ovi, nyugodt, jófej, nem ugrál a fejemen, és rengeteget fejlődött. Nem tudtam, hogy ennyi idősen is ilyen látványos fejlődési ugrások lehetnek, de ez egyértelműen az volt, pl. lehet vele ki nevet a végént játszani, szépen dob és számolja a pöttyöket a kockán, aztán lép, követi, ki mikor jön, melyik bábu hol van stb., meg annyit nevetünk azon, amiket mond, konkrétan jó poénjai vannak.

Nagyon más perspektíva ez nekem, valahogy annyival élvezetesebb és könnyebb egy nagyosodó, önállósodó, vicceseket beszóló gyerekkel lenni, mint babázni, én nem is tudtam, hogy ez ilyen jó lehet. 

Hétfőtől ovi, gondolom, fájni fog a visszarázódás, és megint több lesz a feszkó, de nagyon sokat sikerült anyaként, családként töltődni ebből a 2 hétből, és próbálom ezt nyomatékosítani magamban. 

 Betegek vagyunk, ez megint remek módja a karácsonyvárásnak, dehát így szoktuk mi ezt, tavaly is ez volt, csak aztán anyukám kórházba került, és jött az egész mizéria, ettől rettegünk, gondolom, ezért is lettünk betegek, bár akkor nem tudom, tavaly miért lettünk.

Na mindegy, a szar csőstül jön ugyebár, és demonstrálni kell az ilyen nagyívű közmondásokat.

A fa áll és fel van díszítve, a gyerek nagyjából egyedül díszítette, így  a felső harmadban nincsenek díszek, alul pedig az egyforma színűek egy csokorban, de szerintem így hagyjuk, olyan lelkes-ügyes volt. Idén sokkal jobbal éli az egészet, várta a fát, még aludni is szó nélkül bement tegnap délután arra a zsarolásra, hogy utána megyünk fát venni. 

Eltelik ez is, a köhögés elmúlik, a gyerek örül, én szabin leszek, csak jó lesz, na. 

Pre-karácsony

 Elkezdődött az utolsó munkahét. Idén valahogy nagyon várom a végét. Mondjuk ha belegondolok, tavaly ilyenkor már önkéntes munkanélküli voltam, előtte pedig 3 karácsony pergett le a szülési szabim alatt, szóval a fene se emlékszik, mennyire szoktam várni a végét, lehet, hogy pont ugyanennyire. (Vissza kéne olvasni a régi blogjaimat.)

 Nem volt könnyű év, de a fényképeket visszanézve azért sok jó is történt. Minden évben készítünk naptárat a családnak a gyerekek fotóival (miénk + unokatesó), azzal a logikával, hogy minden hónapban egy olyan fotó van, ami az előző év azonos hónapjában készült. Tehát végig kell nézni az egész elmúlt évet, hogy megtaláljuk minden hónap legjobb fotóját. Azért meg is döbbentünk, mennyi minden volt, anyukám kórház, felújítás, támfal új munkahely mindkettőnknek... 

És akkor rá is térek a múlt heti szopásra. Kedvesem azonnali hatállyal elvesztette a munkáját egy napsütötte keddi napon. Olyan szempontból jó hír ez, hogy abszolút élhetetlen volt a helyzet, amiből nem látszott a kiút, és ez most egy csapásra megoldódott. Minden egyéb szempontból viszont nagyon nehéz helyzetbe került, kerültünk. Biztos vagyok benne, hogy pár hónap múlva úgy fogjuk érezni, hogy mindenképp jobb ez így, de addig el kell jutni, és az nem lesz egyszerű. 

Ami feldobott viszont, hogy szombaton a nagyszülőknél aludt a gyermek (sajnos ebből eddig nem sikerült rendszert csinálni anyukám betegségei miatt), és mindenki remekül szórakozott, ott volt az unokatesó is és együtt ették reggelire a nutellás kalácsot, én pedig 3/4 10-ig aludtam, hurrá!

Illetve ami még jó, hogy jön a Paloznaki Jazzpiknikre a kedvenc együttesem, ráadásul pénteki 5 órás idősávban, tehát nem lesznek talán 1 millióan, és lehetett venni jegyet SZÉP kártyával, early bird áron, és rohadtul meg is vettük, kariaji gyanánt. Olyan jó, mikor van mit várni! 

Mélázás nevelési kérdésekről

 Arról értekeztünk az egyik barátnőmmel a minap, hogy vajon hol rontjuk el a gyereknevelést  hogy lehet úgy nevelni a gyerekeket, hogy megértjük és elfogadjuk az érzéseiket, megbeszélünk velük mindent, amit kell, és közben mégis egyértelmű, biztonságos határokat húzunk. Néha úgy érzem, átesünk a ló túloldalára. Nehéz szabadulni azoktól a gondolatoktól, hogy "bezzegrégen". 

Pl. a "mi időnkben" nem volt olyan, hogy valaki csak kocsiban tud aludni, ezért minden nap kocsikáztak vele 1 órát  - most határozottan sok ismerősöm jár el így, és én is ezt csináltam, míg el nem jutottunk oda, hogy már kocsiban sem alszik el. Pontosan tudom, mekkora nonszensz ez, de a kialvatlan gyereknél egy ponton túl minden jobb. Ugyanez a kajával, mikor kicsi voltam, nem annyira merült fel, hogy én mit nem vagyok hajlandó megenni. És akkor jönnek az emlékek, hogy xy-ba beletömték a spenótot/mákostésztát/kolbászos karajt (az összes true story és mind különböző emberrel esett meg), és kihányta, és azóta sem bír ránézni az adott kajára, pedig eltelt mondjuk 40 év - ez sem cél.

Szóval ott az örök lavírozás, mert a cél a boldog, DE ugyanakkor hosszútávon is életképes gyermek, és néha meglepően működik, hogy megfogom a gyereket és odébb teszem, és örül neki, hogy egyértelmű határ lett szabva (nekem sokat segített ebben ez a könyv, már a címe is beszédes: A szülő is ember), de közben nem akarom terrorizálni és elnyomni sem. Mondjuk óriás az önérzete, pl. félig játékból lefejel, kissé ingerülten odébb rakom, és még neki áll feljebb, hogy én őt ne lökdössem - nyilván nem lökdöstem, hát marha nehéz ebben okosnak lenni. 

És ott az időnyomás mint faktor. Reggel a kedvéért átkanalaztam egy másik tányérba a zabkását, mert ha nem tettem volna, soha nem érünk oda az oviba. Ugyanez az öltözéssel, egyedül kéne öltöznie, de lehetetlen kivárni. Persze így 100 évvel később fog tényleg hatékonyan önállóan öltözni. 

A végtelenségig sorolhatnám az ellentmondásos helyzeteket. Nyilván ezt sem kell túlagyalni, mert az ember úgyis olyan, amilyen, és a túlzott elemzésnél, állandó kétkedésnél talán a magabiztosság jobb tud lenni, és akkor ez egy újabb ellentmondás, el is fáradtam. 

 Remélem, decemberben is szabad azért írni, ha már megvolt a novemberi rászoktatás. Elvileg ugye így kéne a futással is, egy kicsit erőlteted, aztán rá vagy szokva, na én 20 (?) éve futogatok, de nem sikerült sosem rászokni. Akkor sem, amikor Ultrabalatonra készülés volt. Ahogy vége lett, abbahagytam a g*cibe.

 Valszeg nem az én sportom a futás, de az összes többi annyival bonyolultabb logisztikailag, még ha élvezetesebb is. Perfekt kifogások, egy edző kínosan mosolyogna most, és nem biztos, hogy lenne kedve ebbe belemenni (vagy megint magamból indulok ki - mekkora mázli, hogy nem vagyok edző! Jönnének hozzám a félig elszántak, és csak legyintenék, hogy eh, megértem, hogy ma lemondod, igazából nekem sincs kedvem, az idő is szar meg 3 nap múlva meg fog jönni, stb.)

Amúgy valszeg engem tényleg lehangol ez az idő. A gyerek pedig borzalmasan élvezi, nagyon szereti a havat, és észre sem veszi, hogy közben esik az eső, pont leszarja, gyúrja, söpri, dobálja a havat. Én behúzott nyakkal állok mellette csuromvizesen, és néha felvetem, hogy drágám, lassan menjünk már be, de közben ebben sem vagyok elszánt, mert örülök, hogy így élvezi, és ki tudja, lesz-e még hó idén, vagy egyáltalán valaha.