Olyan érdekes, hogy már eléggé sikerült eltávolodni gondolatban és időben is attól az időszaktól, amikor aggódtunk a kisfiunk miatt. Hogy életben marad-e, hogy egészséges lesz-e, hogy jó lesz-e a tüdeje, szeme, sérvműtétje, mikor fog járni/ülni/akármizni, szépen belesimultunk a normalitásba, és ez így a lehető legjobb. De közben holnap megyek az oviba fogadóórára, hogy megbeszéljük a fejlesztést, és már szinte forgatom a szemem, hogy hagyjanak már a fejlesztéssel.  És akkor csetelek a koraanyuka-barátnőimmel, akik 24 ill. 25 hétre szültek, és az egyik gyerek nehezen bírja az ovit, és kiderült, hogy van némi idegrendszeri éretlensége, és akkor ostorozza magát az anyuka, hogy mit rontott el, és mondják neki a szakemberek, hogy hát semmit, 24 hétre született a gyerek és egyszerűen több idő kell neki, ez TÖK NORMÁLIS ilyen indulással. És akkor egyrészt emlék betöréseim vannak, minden IS eszembe jut, és sírok, hogy úristen, miket éltek át ezek a gyerekek, másrészt kicsit helyre is tesz, hogy tényleg, innen indultunk, és örülni kell a fejlesztésnek, meg annak, hogy már ez szerintem a tökmindegy kategória. És igen, ő is hamarabb telítődik a legtöbb kortársánál. So what, én is hamar telítődöm.

A kislányommal kapcsolatban is megállapítottam, hogy léptem előre a feldolgozásban. Fura, ezt sem lehet előre elképzelni. És simán lehet, hogy majd visszalépek. De az idei évfordulóját tényleg körbenőtte az élet, mindennapi történések és gondok is, amik igazából eltörpülő jelentőségűek, de nem szúrt olyan mélyre a szívembe a fájdalom, mint amire számítottam. És persze ez is okoz bűntudatot, mert miért is ne okozna. De azért sikerül helyre tenni, és talán ennek így kell lenni. 

 Erős meló téren ez a hónap, és főleg ez a hét, és én ilyenkor a jól bevált, bejáratott módszer szerint beteg lettem, és szédülve, tüsszögve bogarászom az excel táblákat, tök hatékony, nyilván. 

Ami még szomorúan érint, hogy kábé szétesett az impró csapat. Páran maradtunk csak, akik szeretnének folytatást, és erre az évadra még kitalálunk valamit, de attól félek, ez lesz az utolsó erőfeszítés. Kicsit én is tehernek éreztem már, de abbahagyni semmiképp sem szerettem volna. Talán így lesz mégis a legjobb, mert abbahagyásban én nagyon rossz vagyok, így legalább szép lassan leépül és abbamarad magától. 

Még mindig ovi

 Elment ez a hét, a beszoktatás hete. Hétfőn bizonytalansággal telve sétáltunk kézen fogva az ovi felé. Kedden már nélkülem volt 2 órát. Szerdán az egész délelőttöt. Csütörtökön ott is aludt. Pénteken taknyos.

Persze azért ment ma is oviba, és már uzsonna után hozom el. Szépen, ügyesen beleállt, hogy most ez a feladat. Ha kérdezik, válaszol. Ha pisilni kell vagy szomjas, szól. Ha kér még kenyeret, szól. Igazából tényleg nagyon ügyes nagyfiú. Közben a szívem szakadt meg többször, mert kérte, hogy maradjak még, ne menjek el, de muszáj volt. Aztán az ovi előtt sírtam. Arra jött egy sorstárs ismerős anyuka, megvigasztalt, majd ő kezdett sírni. Megvigasztaltam, majd elmentünk a közeli kávézó-pékségbe, és remekül mulattunk. Azt hittem, miután a bölcsiben ezt végigcsináltuk, kicsit könnyebb lesz (nekem), de nem volt az. Mindenesetre a gyerek jókedvű, fel van dobva, és bár nem sokat mesél, és az esti, éjjeli alvásban visszaestünk (több igénye van rám, de ez várható volt, és teljesen érthető), én úgy látom, rendben van. 

Anno a bölcsiben az okozta neki a megnyugvást, ha olvasnak neki, és milyen érdekes, hogy most is ez van, ez neki a komfort zóna. Én pont ilyen vagyok, szerintem a könyvekbe kiválóan lehet kapaszkodni, és örülök, hogy ezt, úgy tűnik, átörökítettem. 

Ovi!

 Gondolom tűkön ültök, hogy milyenek voltak az óvónénik, és annyira sok munkám is van, hogy inkább írok egy bejegyzést. Utána rendet rakok az asztalomon, teregetek, kaját rendelek, ilyesmi. (Én küzdök ilyenkor magammal a home office-ban, lehet, hogy mégsem vagyok elég érett és önmotivált személyiség, pedig az állásinterjún azt ígértem.)

Szóval, pénteken itt voltak az óvónénik, és szerencsére pozitív csalódás volt. Tök normálisak, kedvesek, érdeklődők voltak, és a gyerekkel is megtalálták a hangot. A 2 anyukás modellről pedig vagy értesültek korábban mégis, vagy nagyon jól nyomják a pókerarcot, mert szemük sem rebbent. A korábban az oviban látott szimpi csaj ped asszisztens, és megvan még ő is, csak nem mindig a mi csoportunkkal van.

Úgyhogy megnyugodott a szívem-lelkem, szerintem oké lesz ez. A bölcsibe már csak 1 napot viszem, ma reggel elbúcsúztam az egyik pedagógustól, mert vele már nem találkozom, és sírtunk mindketten. Mégiscsak 2 évig törődtek a mi kis szemünk fényével, és nagyon szerettük, szeretjük őket.

Asszem, nekem nagyon nehezen mennek ezek a váltások. Pedig tudom, hogy egyrészt szükséges, másrészt hogy jó is lesz, kell már a nagyobb korcsoport, közelebb van az ovi, mint a bölcsi, satöbbi, de mégis nehéz. Ezt majd említem a terapeutámnak. 

Ovi

 Tegnap megvolt az ovis szülői, ahol kiderült végre, hogy melyik csoportba kerül a gyerek. Sajnos nem oda kerültünk, ahová szerettünk volna, pedig elvileg volt "protekció", de ezek szerint mégsem. Ahová került, azt másodiknak jelöltük meg, leginkább az egyik óvónő miatt, akivel a kisfiunk egyből játszani kezdett a nyílt napon. Na és ez az óvónő nincs ott. Maradt 2 másik, akik közül az egyiket bárhogy próbálom, nem tudom szimpatikusnak érezni, a másik egyelőre semleges. Elég rossz érzés ez így, mondhatni gyomorszorító. Mi van, ha nem lesz neki jó ott? Hogy védem meg?

A bölcsi szuper volt, maximális bizalommal voltunk a gondozók felé, már első ránézésre is (pedig ott nem is lehetett csoportot választani vagy prioritásokat jelölni - lehet, hogy most ez is zavar, hogy tulképp mi basztuk el, a legjobb szándékkal is).

Na de ma jönnek családlátogatásra, és meglátjuk, hogy viszonyulnak majd a gyerekhez, na és hozzánk mint szivárványcsaládhoz, amit egyelőre nem tudnak, és kérdés, hogy vajon közepesen lesz-e kínos vagy nagyon (vagy hátha egyáltalán nem, ne vessük el ezt az opciót sem azért), na és akkor ott vannak az orvosi előzmények, azért a 24 hétre születettség minimum egy kis riadalmat szokott kelteni (a bölcsis nénik most vallották be, hogy rohadtul beszartak), persze most már ránézésre is más, egy nagy, erős, huncut négyéves, de azért érdekes lesz, mit szólnak hozzá, hozzánk.

RR

 Voltam a héten ingyenes szabadtéri Rubint Réka órán, és nagyon jó élmény volt. Vagy 200 ember, 30 fok, és Réka annál jobban csujjogat, minél durvább a gyakorlat (juhú! haragudj rá!), nagyon motiváló volt, és most megint lendületet kaptam, hogy átgondoljam a mozgási és táplálkozási szokásaimat. A mozgási szokásaim rövid távon meg is változtak, 2 napja úgy megyek, mint Robotzsaru, és próbálok értelmesebben enni, de folyton éhes vagyok, gondolom a tudat miatt, hogy most nem ehetek összevissza.

Madonna

 Azt álmodtam, hogy megyek az utcán, és szembejön Madonna, és megkérdezem, csinálhatok-e vele szelfit, és részéről rendben van, és nekem csődöt mond a telefonom, nem találom rajta a fotó gombot, és bénázok, és Madonna egyre türelmetlenebb. Aztán mikor megvan a gomb, akkor nem fordul át szelfire, és a végén nem sikerül a fotó. 

Amúgy Madonna a mostani, hosszú szőke formájában volt, talán még feszesre is volt photoshoppolva az arca, és részegen tántorgott, és brit akcentussal beszélt.