Elment ez a hét, a beszoktatás hete. Hétfőn bizonytalansággal telve sétáltunk kézen fogva az ovi felé. Kedden már nélkülem volt 2 órát. Szerdán az egész délelőttöt. Csütörtökön ott is aludt. Pénteken taknyos.
Persze azért ment ma is oviba, és már uzsonna után hozom el. Szépen, ügyesen beleállt, hogy most ez a feladat. Ha kérdezik, válaszol. Ha pisilni kell vagy szomjas, szól. Ha kér még kenyeret, szól. Igazából tényleg nagyon ügyes nagyfiú. Közben a szívem szakadt meg többször, mert kérte, hogy maradjak még, ne menjek el, de muszáj volt. Aztán az ovi előtt sírtam. Arra jött egy sorstárs ismerős anyuka, megvigasztalt, majd ő kezdett sírni. Megvigasztaltam, majd elmentünk a közeli kávézó-pékségbe, és remekül mulattunk. Azt hittem, miután a bölcsiben ezt végigcsináltuk, kicsit könnyebb lesz (nekem), de nem volt az. Mindenesetre a gyerek jókedvű, fel van dobva, és bár nem sokat mesél, és az esti, éjjeli alvásban visszaestünk (több igénye van rám, de ez várható volt, és teljesen érthető), én úgy látom, rendben van.
Anno a bölcsiben az okozta neki a megnyugvást, ha olvasnak neki, és milyen érdekes, hogy most is ez van, ez neki a komfort zóna. Én pont ilyen vagyok, szerintem a könyvekbe kiválóan lehet kapaszkodni, és örülök, hogy ezt, úgy tűnik, átörökítettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése