Koraszülött világnap

 Múlt héten volt a koraszülöttek világnapja, és ez alkalomból a kórházakban bulikat rendeztek. Mi elmentünk abba a kórházba, ahonnan hazajöttünk, és abba, ahol születtek. A 2 hely közül a születés helyére különösen szívesen és szeretettel emlékszem vissza, azzal együtt, hogy ott történt meg a legrosszabb dolog is, ami egy anyával történhet. A buli is szuper volt, a gyerek is feloldódott (ami nála nem automatikus), hajkurászta a lufikat, ugrált, szaladgált, autózott, kapott autós csillámtetkót, és természetesen mindenki el volt ájulva tőle, hogy milyen nagy és jóképű fiú. Találkoztam a 2 sorstársammal is, akikkel ezt az egészet végigcsináltuk, egymást a hajánál fogva átrangatva ezen az egészen. Szoktunk amúgy találkozni, de azon a helyszínen különleges élmény volt. Nagyon feltöltött az egész. És persze ez azért is jó, mert felülíródnak a rossz élmények. 

Ez különösen igaz volt a koraszülött mentőautóra, ami ki volt állítva a kórház előtt. Láttam, hogy lesz ez a programpont, és előre összeszorult a gyomrom, mert háromszor utaztunk ilyenben a kisfiammal, egyszer az életéért aggódva, szirénázva. (Külön megemlítendő, hogy milyen extrém látvány a mentőautó utasaként az emberek borzadó, elhűlt arca az utcán, ahogy nézik az egyenletes tempóban, szirénázva hasító koraszülött mentőt.) Na és most a kisfiam beszállt, nézegette a szállító inkubátort, beszélgetett a mentős nénikkel-bácsikkal, majd beülhetett a vezető ülésre, és ragyogó, boldog arccal tekergette a kormányt. Szuper élmény volt, bár nem volt túl éles a kép, mert elhomályosították a könnyek.

Olyan nagyon büszke vagyok rá!

Dolgok

 Tegnap végre megint voltam imprón. Először nem is akartam menni, egyrészt mert kb. állandóan folyik az orrom és kapar a torkom félig (de tényleg állandóan), másrészt eléggé be is vagyok fordulva (nekem is feltűnt a 2 dolog közötti összefüggés, ma új terápiát kezdtem), na de aztán mégis mentem, és külsős tréner tartotta, aki mellesleg pont az, akihez én 3 évig jártam kurzusra, és akinek óriási szerepe van abban, hogy én ezt az egészet csinálom, és szeretem, és része az életemnek. Na és annyira kurva jó volt, hogy mentem, iszonyúan feltöltött, fel is pörgetett, alig tudtam este elaludni. Mindenféle csoda játékokat játszottunk, és igazán klassz a csapat, és sokat nevettünk, meg analizáltunk, és ilyenkor mindig az van bennem, hogy ej de jó lenne ezt még többet csinálni.

Ez azért is megnyugtató, mert mostanában viszonylag kevés dologra mondom ezt, az alváson kívül természetesen. A munka kereséssel is eléggé elakadtam, azt érzem, hogy amihez értek, ahhoz nincs kedvem, amihez nem értek, arra meg ki venne fel és miért. De azért van egy halvány metszet, azt próbálom megtalálni, amihez viszonylag értek, és viszonylag van kedvem, ehhez még kell társulnia annak, hogy fizikailag kivitelezhető, ez alatt azt értem, hogy sajnos ha kurva messze van, akkor off. De végülis olyan ez, mint a párkeresés, elég egyet találni, ami oké.

A gyerek miatt van némi lelkifurdalásom, mert keddenként van neki fejlesztés a bölcsiben, ami a világ legjobb dolga, hiszen nem kell vinni sehová, ott helyben, napközben kiviszi a fejlesztő pedagógus a csoportból 1 órára, aztán vissza viszi, és nekem annyi lenne a dolgom, hogy keddenként érjek be vele fél 9-re, de mivel  ilyen kevés dolgom van ezzel, úgy ahogy van, el szoktam felejteni az egész fejlesztést, és lekéssük az elejét, de ami még ennél is jobban bánt, hogy tegnap is ez volt, és bevittem a csoport szobába, és mondták, h ne ide hozzam, hanem a fejlesztőbe, és szegényem ezeket a hirtelen váltásokat nem igazán szereti, és nem értette, mi van, mit vonszolom össze-vissza, és végül sírva kellett otthagynom. Hab a tortán, hogy ma mikor vittem, a bölcsis gondozó eltévesztette a napot, és egyből mondta, hogy mindjárt mész kisfiam fejlesztésre, és a gyerek teljesen kiakadt, hogy ma is a tegnapi rángatás lesz, és nem tudtam neki megmagyarázni, hogy Gizi néni nem jól mondta, és a végén ma is sírva hagytam ott. :( Bár állítólag kb rögtön megnyugszik ilyenkor, azért szar érzés, mert erről most tényleg én tehetek. 

 2 hét híján 41 évesen megismerkedtem a rollerezéssel. Ez úgy jött, hogy a gyerek futóbiciklizési tempója átlépte a gyalog kellemest, és kértem kölcsön tesóméktól egy rollert, hogy kipróbáljam, egyáltalán képes vagyok-e rá, na és hát kurvára tetszik. Olyat kaptam, amivel dőlni kell, hogy kanyarodjon, nem fordítani, és ez így tisztára snowboard érzés. Lelkesedésemet látva, megkaptam örökbe a rollert, ami igen nagy ajándék, nem akartam elfogadni, de nekik TÉNYEG nem kell már, és csak a port fogta, úgyhogy végül örömmel elfogadtam.

Na és ma úgy mentünk a bölcsibe, hogy a kiscsávó futóbicajjal, én pedig rollerrel kísértem. Persze így megint új izgalmak vannak, mert vannak meredek lejtők, ahol egyik kézben fogom a kisbicajt + a rollert, a másik kézzel pedig a gyerek kezét, meg a forgalmi tényezők stb, de nagyon élveztük. Mire hazaértem, csatakos volt a pólóm az izzadtságtól, szerintem sportértéke is van ennek, és/vagy ennyire szar a kondim.

De a gyerek nagyon élvezte, végig vigyorgott, és rájöttem, nem jó példát mutatunk neki azzal, hogy mindenhová autóval visszük. A bicaj, hév, busz eddig nálunk inkább szórakozási forma volt, ezen szeretnénk változtatni.

 Megvolt a mai állásinterjú. Az elején kérdezték, miért tetszett meg ez a pozíció. Mondtam, hogy többek között azért, mert a hirdetésben ki volt emelve, hogy emberközpontú, nagyon alacsony a fluktuáció, a többség sok-sok éve itt dolgozik, tehát hosszú távú lehetőségnek tűnik. Bólogatott, mosolygott a HR-es (gondolom, ő fogalmazta a hirdetést), majd a végén kicsit Columbo-san közölte, hogy ja és volna itten még valami: a pozíció határozott időre, 1 évre szól, csak ezt szóban tervezték elmondani a jelölteknek, nem pedig még a hirdetésben. Szóval ennek elég finom humora van szerintem: mi itt ezer éve dolgozunk, nekünk ez kiszámítható hosszú távon, ez tetszene, mi? Jó, mert te csak 1 évre jöhetsz, bibibí...

Nem korrekt, na. Egyébként pedig messze van és nem igazán van home office, szóval nem egymást keressük, de még nem offoltam le (tök hülye helyzet, majd' egyórás normál beszélgetés, aminek a végén kiderülnek a turpisságok, nem igazán tudtam lereagálni), elvileg ők szólnak, mehetek-e a kövi körre, és kiváncsi vagyok, mehetek-e. Aztán majd eldöntöm, ha lesz mit. 

 Na, holnap lesz az első állásinterjúm az új merítésem óta. Nem bánom, talán megértem a munkába állásra - nem nehéz nem észrevenni, hogy kicsit érettebbnek érzem magam a feladatra, ha nem kell éjjelente virrasztani. Bár a gyerek természetesen beteg, amit úgy kell érteni, hogy semmi baja, és ugrál a fejemen, de nem lehet vinni bölcsibe, mert óránként sűrű ragacsos taknyot szívok az orrából. 

Ma voltunk kutyaiskolás kutyasétán a Hajógyárin családilag, ami tök jó, mert tényleg elfárad a szőrös meg a szőrtelen gyerek is, és a kutya marhára idegesítő, mert iszonyú cuki, lelkes és szófogadó a kutyatréner jelenlétében, magyarul teljesen képmutató kis köcsög, mert itthon abszolút nem ilyen. Olyan okos kis dög na. A gyerek mondjuk pont ilyen, bölcsiben eminens, itthon meg tök vicces (nem), hogy rám ugrik és lefejel.

Én így, hogy nincs munkahelyem, itthon vagyok cuki, kedves és lelkes, de majd ha elkezdek dolgozni, jogosultnak fogom érezni magam mindenki idegesítésére. Végre.

 Most, hogy Serena Williams után Federer is visszavonult, kicsit kevésbé zavar, hogy én sem dolgozom. Hasonló korúak vagyunk, így 40 körül elege lehet az embernek a munkából. Az mondjuk tény, hogy nekik kicsit jobban sikerült összeegyeztetni a munkát a magánélettel, mint nekem, mivel kisgyerekes szülőként Grand Slameket nyertek, de én is voltam a múlt héten futni, és ráadásul nekik nem a szabadidejükben kell sportolni menni, hanem megoldják munkaidőben. Na ugye. 

 Amúgy a gyermek nem alvására azt mondják a szakemberek, hogy a koraszülöttség, idegrendszeri éretlenség, "örüljenek, hogy csak ennyi" (btw, örülünk), meg hogy sokat volt mesterséges altatásban (inkubátorban a lélegeztetőgép miatt + műtétek), és ez sokszor elcseszi az alvást. És ne várjunk nagy csodát, igazából nincs ötlet.

Én most azt látom, hogy annyira pörög a bölcsiben, nagyon sokat fejlődik, barátkozik, hangosan énekel, és ha meglátja a kis barátnőit (2 van neki), akkor úgy szalad be a szobába, hogy el se köszön, és ez most nagyon sok inger neki, sok változás, és ha van bölcsi, rosszabbul alszik. De mivel sokat beteg, nem tudja megszokni sem rendesen a bölcsit. Nem igazán látok kiutat, az idő segít majd talán. 

Tegnap mikor vittem a bölcsibe, és meglátta bent a csajokat, befutott, és egy óriásit taknyolt a szőnyegben, gurult egy kicsit, majd boldogan, nevetve felugrott, egy óriási hoppáááá-t kiáltott, majd ment tovább a kis csapathoz. Annyira nevettem, na.