Dupla Gyuszi

 Masszív időszakon vagyunk túl. A gyereknek, mint kiderült, kétoldali tüdőgyulladása volt, szóval nem csoda, hogy annyira szarul volt szegényke. Amikor ezt megtudtuk, sebességet váltottunk az antibiotikum beadással kapcsolatban, és ismét beigazolódott a tény, hogy vagy gyerekeid vannak, vagy elveid. Én azt gondoltam, 5 évesen értse meg, hogy bár keserű a gyógyszer, de be kell venni. Na és amúgy értette, és meg is próbálta egy bizonyos szintig, de annyira keserű volt, hogy egy ponton túl megmakacsolta magát.

 És itt jött a képbe a Vitaminos Joghurt. Ez ilyen egész pici, 60 grammos, nagyon sűrű cucc, tele cukorral (mi adtuk neki a megtévesztő nevet). Szerintem gyógyszer beadáshoz találták ki, csak a gyártó jogi osztálya nem engedélyezte, hogy ezt kommunikálják is... naszóval, ebbe fecskendeztük bele a cuccot, és adtuk át a gyereknek, mint szuperfinom Vitaminos Joghurt, amiből sajnos csak kettőt ehet egy nap, reggel egyet és este egyet. Lélegzetvisszafojtva figyeltük, megeszi-e, és közben nyilvánvalóan túlkompenzálva, lazán fecsegtünk egymással mindenféle csacskaságot, terelés végett. Ezt 4 napig, reggel és este, enyhe gyomorgörccsel, de szépen bekanalazta minden alkalommal. Elég közel álltam az imádkozáshoz ezen alkalmakkor.

Na és meg is gyógyult szépen, szinte hirtelen, és már jár is oviba, meg minden. Mi persze tovább nyűglődtünk, és még mindig nem tudom, jön vagy megy a betegség, minden reggel szuggerálom magamat, hogy megy az, és kábé okén is vagyok, vagyunk.

The wrong end of the dick

 Ismét a fasz rosszabbik végén vagyunk (az melyik amúgy? na mindegy). Gyermekünk 8. napja atom lázas, sosem volt még hasonló sem. Köhög, taknyos is, nem eszik, mindig aludna. 5 napja szed antibiotikumot (kb a 70%-át tudjuk belekönyörögni, de mondjuk olyan keserű, hogy ez is csoda), mai állás szerint egy kis tüdőgyulladás lesz ez, voltunk vele tüdő röntgenen, holnapra meglesz a kiértékelés. 

Itt álljunk meg egy pillanatra: mehettünk volna a Bethesdába holnap, amire a fél napunk minimum ráment volna, ki tudja, mennyi vírust kaptunk volna el, és harcolhattunk volna az állóhelyekért a lázas gyerekkel (plusz lebasznak, mint mindig, mert elvesztettem a TB kártyáját 4 éve), és akkor mi ehelyett felhívtuk az Affideát 5-kor, és volt időpont 3/4 6-ra, és nulla percet vártunk, kedves, türelmes néni megmutatta a gyereknek is a röntgenfelvételt, 10 perc sem volt az egész, és mindezért a mulatságért 12 ezret fizettünk - hát költöttem már el rosszabbul is pénzt. Iszonyú durván megéri. Persze tudom, örülhetünk, hogy megtehetjük, és örülünk is, de tényleg olyan boldogan távoztunk. (Melegítőben, a Bank Centerben. A gyerekorvos a sarkon van, nem tudjuk, hogy belvárosi úri helyszínekre is menni fogunk.) 

Na és mindezek mellett persze mi is mindketten betegek vagyunk. Én nem jutok be a munkahelyemre, ahol még másfél hetet töltök, és nincs hová halogatni a dolgok elsimítását és átadását, mert utána megszűnik a munkaviszonyom, és lesz egy másik. Úgyhogy itthonról, táppénzen próbálok tüzet oltani, és rendbe tenni, amit lehet. (Előnye, hogy a kollégák már most ráállnak a hiányomra, legalább ebben van kis átmenet nekik.) Amúgy meg tök szívesen lennék a többiekkel, nagyon nem így számoltam, nem így terveztem. A búcsú bulimra csak bejutok... Marha szar ez így, na.

Fish gives digs

 Haladok a dolgaimmal, a hétvégén átbeszéltem a családdal ismét a munkahely váltást, és kicsit letisztultak a dolgok, már azt gondolom, hogy jó lesz ez. Közben publikus lett az itteni helyemen is, és elkezdtem a feladatokat átadni, bevonni másokat, szép folyamat ez, gondolom, a búcsú is szép lesz, bár könnyes. Sok pozitív megerősítést kapok a kollégáktól, hogy mennyire szerettek velem dolgozni, meg mennyire értek hozzá és milyen szuperek a prezentációim, igyekszem ezeket eltenni, hogy ha rám törne az imposztor-szindróma az új helyen akkor tudjak belőlük meríteni. 

Mindeközben lebetegedett a család, ma el kellett hozni a gyereket az oviból délelőtt, mert belázasodott, és tök kész van szegényke, keresztbe álló szemmel motyog, pedig nyomjuk a Nurofent. Panaszra nincs ok, mert ez az első napja szeptember óta az oviban, amit betegség miatt mulaszt, szóval néha be kell húzni, de rossz látni ilyenkor. Meg hát nullát alszunk, és én ezt a kombót mindig benyelem, mármint ha valaki 2 centiről köhög az arcomba napi 50x ÉS nem alszom éjjelente, szóval nem valószínű, hogy megúszom, de ez van. 

Upsay

 Nehéz időszak ez. Kedden felmondtam, és saját magam számára is váratlan érzelmi cunamiba keveredtem. Az a pár ember, aki tudja (köztük a főnököm, az ügyvezető is), olyan látványosan szomorú, hogy erre igazán nem számítottam. Mindenki megérti, értik, hogy ez miért jó szakmai lehetőség számomra, és remélik, jól fogom érezni magam az új helyen, de borzasztóan sajnálják. Volt utána a héten egy kétnapos ottalvós meeting, és a főni folyamatosan nyomta a kedvesen csipkelődő poénjait nekem ezzel kapcsolatban (titokban, mert a nagy csapat hétfőn fogja csak megtudni, mivel úgy döntöttünk, nem lopom a showt most ezzel a távozással, a meeting fontos egyéb témái rovására), és közben annyira látom a szemében a kedves, szomorú szeretetet. 

Eléggé elbizonytalanodtam, hogy jó döntés-e, mivel itt annyira családias a légkör, és úgy érzem, tökre önmagam lehetek, és minden olyasmi eszembe jut, ami a felmondás előtt nem számított. 

Persze tudom, hogy addig reális a kétely, amíg a másik helyről csak halvány elképzeléseim vannak, és ráadásul hetek óta nincs velük kontakt az adminisztrációs dolgokon kívül. De már azt is végiggondoltam, vajon van-e visszaút, ha látom, hogy az új hely mégsem jó. Szerintem van, mert márciusra már fogom látni, és addig szerintem nem találnak ide a helyemre embert. Szóval nem visszakozom, csak érdekes, hogy miért van ennyire máshogy, mint ahogy előre elképzeltem. Gondolom, öregszem is. 

Szün

 Na végülis ma van a szünet utolsó napja. Még egy hétvége és huss. Nem volt a legkönnyebb időszak, sajnos karácsony előtt meghalt az apósom, karácsony után pedig a nagybátyám, és bár egyikük sem volt napi szinten az életünk része, bizonyos szempontból így még nehezebb. Rengeteg az intézni és feldolgozni való, még ha nem is az én "közvetlen" csomagom, de kis családunk ebben is együtt kell, hogy helyt álljon. 

Voltunk itt-ott, kirándulni, szánkózni, családozni, tegnap még szülinapi zsúron is. Az egyik kedvenc élményem volt, hogy átmentünk a barátainkhoz, ahol van egy 3 éves kislány, akivel szemmel látható a kémia a fiunkkal, és most konkrétan együtt táncoltak, és teljesen új arcát láttam a kisfiamnak, hogy akar és tud is örömmel kapcsolódni egy másik gyerekhez, ezt eddig még sosem láttuk. Örömtől pityeregve néztük őket, ahogy zenére hóangyalkáznak a szőnyegen, egymás szemébe nézve, nevetve. 

A tegnapi zsúr sem volt teljes szociális kudarc. Volt 5 db ötéves, és a miénk inkább egyedül, de a többiek közelében játszott, és a tortázásnál az ünnepelt mellett ült, és itthon boldogan mesélte, hogy a nap fénypontja volt, hogy Zsoltika mellett ült, mert Zsoltika az ő barátja, és majd meghívja a születésnapjára. Szóval alakul ez szépen, lassan. 

Az új munka miatt is stresszelek természetesen, egyrészt a felmondás miatt (ami tudom, teljesen értelmetlen), másrészt ott a kétely, hogy jól döntöttem-e. Ez utóbbi nem teljesen értelmetlen, hiszen nem tudhatom biztosan. Az ismert tények alapján egyértelmű döntés volt, de nyilván a fene tudja. 

Munka - új

 Képzeljétek, ma elfogadtam egy állást! Nem tudom, volt-e nekem már ilyen életemben, hogy valami ennyire simán, különösebb erőlködés és extra erőfeszítés nélkül sikerüljön. Voltak a folyamatban kacifántok, ami a Leendő Új Munkahelyem (LÚM) szerint rendkívül sok rugalmasságot kívánt tőlem, és nagyon szabadkoznak miatta, de ezek olyan dolgok, amiknél én csak ezerszer rosszabbakat láttam máshol. Nagyon normálisnak tűnnek, szakmailag is érdekesebbnek tűnik, anyagilag pedig jelentős előrelépés - így van esélyünk jövőre egy nem büdös apartmant bérelni például, jó eséllyel. Nem panaszkodom, mert sokkal jobban élünk rengeteg embernél, de az infláció és a támfal eléggé elszegényített az utóbbi években, és most egy kicsit könnyebb lesz.  Nem mellesleg közelebb is van. 

Örülök, hogy meghoztam a döntést, január 7-én fogok tudni felmondani, addig azért bennem lesz az izgalom, hogy "mit szólnak", meg azért én szerettem itt is dolgozni. Remélem, az újat is fogom szeretni, úgy érzem, igen. 

Hét

Elég durva ez a hét, annyira zajlanak az események. Újabb állásszédelgésben vagyok, képzeljétek! Nem állt szándékomban feltétlenül váltani, de szembe jött egy nagyon szimpinek tűnő lehetőség, amiről aztán tényleg kiderült, hogy szimpi. Túl vagyok egy teamses beszélgetésen, és egy feladat megoldásos prezentáción, már csak egy újabb teamselés van hátra a főnök főnökével (ugyebár ez az a pont, amikor ki szoktam esni, de hátha most nem). Az a jó benne, hogy nincs semmi kényszer, mert itt sem rossz most egyáltalán, csak az MÉG jobb lenne, anyagilag és szakmailag is. Bevallom, az anyagiak is motiválnak, hátha jövőre tudnánk menni nyaralni egy olyan apartmanba, ami nem büdös, például. Dolgozik a csapatban volt kollégám is, aki tök jókat mondott nekem róluk, meg rólam is nekik, ez is olyan effortless pozitívum. Szóval drukkoljatok, de közben ideírom, hogy ha nem sikerül, akkor is jó. Értem? 

Voltunk a héten szemészeten a fiúval, és a doktornő elájult a papírjaitól, hogy ugyebár mi mindenen van túl ez a gyerek és mégis milyen nagy, erős, ügyes-okos, na és a szeme is, koraszülöttként ez egy kétes terület, de mi a legjobb kezeléseket kaptuk, ez már bebizonyosodott, mert 100%-os mindkét szeme, külön-külön is, és ha normálisan magyarázzák neki, hogy kell a kezével mutatni, merre áll a villa, akkor elsőre megérti.  

Holnap megyünk a párom munkahelyére mikulásozni (comingout buli egyúttal, vagy majd néznek rám furán, hogy ezkiafasz, nagynéni?), vasárnap pedig Bödőcs-showra.