Nehéz időszak ez. Kedden felmondtam, és saját magam számára is váratlan érzelmi cunamiba keveredtem. Az a pár ember, aki tudja (köztük a főnököm, az ügyvezető is), olyan látványosan szomorú, hogy erre igazán nem számítottam. Mindenki megérti, értik, hogy ez miért jó szakmai lehetőség számomra, és remélik, jól fogom érezni magam az új helyen, de borzasztóan sajnálják. Volt utána a héten egy kétnapos ottalvós meeting, és a főni folyamatosan nyomta a kedvesen csipkelődő poénjait nekem ezzel kapcsolatban (titokban, mert a nagy csapat hétfőn fogja csak megtudni, mivel úgy döntöttünk, nem lopom a showt most ezzel a távozással, a meeting fontos egyéb témái rovására), és közben annyira látom a szemében a kedves, szomorú szeretetet.
Eléggé elbizonytalanodtam, hogy jó döntés-e, mivel itt annyira családias a légkör, és úgy érzem, tökre önmagam lehetek, és minden olyasmi eszembe jut, ami a felmondás előtt nem számított.
Persze tudom, hogy addig reális a kétely, amíg a másik helyről csak halvány elképzeléseim vannak, és ráadásul hetek óta nincs velük kontakt az adminisztrációs dolgokon kívül. De már azt is végiggondoltam, vajon van-e visszaút, ha látom, hogy az új hely mégsem jó. Szerintem van, mert márciusra már fogom látni, és addig szerintem nem találnak ide a helyemre embert. Szóval nem visszakozom, csak érdekes, hogy miért van ennyire máshogy, mint ahogy előre elképzeltem. Gondolom, öregszem is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése