Hétvége

 Megnyitottuk a hétvégén a Balaton-szezont, mivel ugye 40 fokot ígértek, de ebből átlagban 15 eltűnt - azért így is jó volt, imádok hidegben strandolni és vízbe menni, mindent a gyerekért jeligével, ezek sosem fáznak, mint tudjuk. 

Amúgy elég terhelt időszak ez megint. Anyukám pénteken megkapta a "behívót" a kardiológiai beavatkozásra, amire 5 hónapja vártunk. Elég ramatyul van testileg és lelkileg is, szóval örülünk, hogy végre történik valami, de közben félelmetes is. Holnap lesz a beavatkozás, és még mindig nem tudjuk pontosan, mivel jár, és mi lesz utána (jobb lesz-e, vagy ha nem, akkor mitől lesz az). Másfél éve tart a kálvária, 53 kiló, láthatóan fogy az ereje, rossz ezt látni. Apukám is készen van, egyrészt a folyamatos pusztulat hangulat miatt, másrészt aggódik. Én próbáltam a hétvégén külön-külön "tartani" őket, mondani, hogy érthető a rossz állapotuk, hangulatuk, meg kicsit moderálni közöttük is, nyilván ez kb. lehetetlen, de nagyon rossz ezt látni. Hátha tényleg jobban lesz, már ránk férne. 

Vasárnap délután még beugrottunk az USA nagykövetségi családi Pride buliba, nagyon érdekes volt, celebek, politikusok, szivárványcsaládok, hagyományos családok, kaja-pia-tömeg. Állítólag tavaly nem voltak ilyen sokan, igaz, pl. mi sem voltunk ott tavaly. 

Nemalvás

 Mostanság olyan napjaink vannak, hogy a gyerek hajnali 3-kor kel és nem alszik vissza, vagy 4.40-kor kel és nem alszik vissza, vagy 4.15-kor kel és utána több részletben még 1 órát alszik. 

Ha hétvége van, akkor hiába kelt gyakorlatilag még éjjel, nem alszik délután. Ha ovi van, akkor ott szerencsére alszik. 

Nem tudom már szavakba önteni a nemalvás kínt, hogy tényleg baszki 5 éves lassan, és ebben élünk. Persze ezek csak rossz periódusok, de jó periódus nincs, vagyis a 6-kor kelés számít annak.

Szerintem én már sejt szinten károsodtam, kivan az idegrendszerem és hányingerem van. Az éjszakákba vetett bizalmamat kérem szépen, meg magát az alvást mint olyant. Minimum dupla öregedés ez így szerintem, és nem csak az ősz hajszálakra gondolok, azoknak már tökmindegy. És persze őt is sajnálom, sőt elsősorban őt (bár menjen csak panaszkodni a saját blogjára :D), mert egy kisgyereknek ez iszonyú kevés. Érzésem szerint fejlődési ugrások ezek, plusz hamar világosodik és ennek örülnek a kakasok is. 

Legalább van miért várni a telet.

Nyárelő

 Furán nem-indul ez a nyár. De azért persze majd lassan kierőltetjük, amit lehet. Nyilván nincs nyári idő, de emellett kellemetlenül sok a munka is (mondjuk a teherbírásom, vagy még inkább a munkakedvem nem annyira nő az évek során). 

És eddig eléggé fogalmatlanok voltunk azon a téren is, hogy egyáltalán mi a faszt fogunk csinálni a nyáron. Az ovi szünet szerencsére lefekteti az időbeni kereteket. A szabi kivételen túl jó lenne idén külföldön nyaralni, ez tavaly anyagi okok miatt nem jött össze. Na és hosszas keresgélés után végre rájöttünk, hogy mi az a célpont, ami elérhető fizikailag is és anyagilag is lehozható, és tetszene a gyereknek, meg nekünk is. Szerintem ma foglalunk is szállást, már megvan a shortlist. Horvátország, Nin lett a befutó, homokos partszakaszokkal, 7 órányira autóval. 

Ami még segít orientálódni időben, az az, hogy megvolt az ovis évzáró/ballagás, és 20 perces műsort adtak a gyerekek, ami inkább volt körjátékok sorozata, mint igazi előadás, és éppen ezért tökre élvezték a gyerekek, és annyira jó volt nézni őket. A mi fiunkról is kiderült, hogy lubickol ezekben, ami mondhatni új infó. 

Pl. van egy olyan körjáték, hogy páratlanul vannak, és egy gyerek áll a kör közepén, és hirtelen párt kell találni, és akinek nem jut, az áll be a kövi kör elejére stb. Na és amikor a mi kisfiunknak nem jutott pár, szinte szorongtam, hogy a kövi körben legyen párja, de egy rámenős kislány azonnal elkapta. Aztán mondták az óvónénik, hogy a próbákon kifigyelték, hogy a fiúcska direkt nem szerez párt, mert szeret a kör közepén lenni - és tényleg így is tűnt. Mennyire involválódunk szülőként, az is döbbenetes, gondolom, nekünk is kéne valami körjáték, amiben gyakoroljuk a gyerekről leválást - MAJD EGYSZER. 

 Nehezen viselhető nekem ez az időjárás, nem tudom, reggel azért kapar-e a torkom, mert száraz a levegő, közben meg napközben olyan pára is van, mintha ránk húztak volna egy nejlonzacskót (lehet, hogy lefóliáztak?). Nem tudom, beteg vagyok-e, fáradt, vagy csak simán gyenge. De legalább sokkal kevesebb édességet eszem.

A tegnapi impró is borzasztó jó volt, annyit nevettünk, meg belőlem teljesen kijött az 5 éves gyerek, már azon gondolkodtam, mennyire idegesíthetem a többieket, de mondjuk nem hiszem, csak én ritkán érzem magam too much-nak, de most felmerült bennem. Szuper közeg ez, jóság.

Máma

 Most egy kicsit talán lassult a tempó, végre visszaállt a home office rend, utazni sem kell most egy ideig sehová, a feladatokkal is haladok, és tegnap újra volt impró (kimaradt pár hét, mert mindenkinek sok egyéb elfoglaltsága volt). Egy speckó zenés, ritmizálásos foglalkozás volt, és elképesztően felszabadító dolog tud lenni a közös éneklés, ritmus-és hangkiadás. A végére elég hardcore lett, népdalt meg blues nótát improvizáltunk ukulelére (volt, hogy még az ukulelét is mi pengettük), meg kórusversenyt játszottunk úgy, hogy a "dal" az imitált versenyfellépésen született, ezek a dolgok enyhén szólva nem részei a komfortzónámnak, de tök lelkesek voltunk mind, és szokatlan módon és mértékben fáradtunk ki. Soha rosszabbat. 

Beteg, elmélkedik, nehéz téma

 Sikerült végül hozni a papírformát, szombat reggel még nem tudtam eldönteni, a száraz levegő miatt kapar-e a torkom, de aztán hamar világossá vált, hogy valami nyomorult vírus (?) ütött bennem tanyát. A szokásos takony, gyengeség, levertség, hidegrázás, szóval messziről integettem az 5K-s futásomnak. Ma már sokkal jobb, de még mindig lihegek 2 lépcsőfok megmászása után. A sok nemalvás és stressz általában ide vezet, várom, hogy legyek már annyira bölcs, hogy ne stresszeljek, amíg nincs valami komoly baj.

Azon elmélkedtem tegnap, hogy hogy a fenébe vészeltem át a gyerekek születése utáni időszakot idegileg. Amikor állok a radiológus mellett, és várom, hogy mondja, van-e agyvérzés. Amikor remegve hívom a kórházat, lett-e agyhártyagyulladás a fertőzésből (= jó eséllyel halmozottan sérült lesz-e a gyerek). Amikor felteszem a kérdést, életveszélyben van-e, és mikor az a válasz: "nincs közvetlen életveszélyben" - ez mit jelent? Hogy van 1 lépés odáig, ami reményt ad? Ez már a kisfiunkkal volt, amikor másfél kilósan elkapott egy brutál fertőzést (a kislányunknál pár héttel korábban ugyanígy indult, és nem érte meg a másnapot). Szerintem lekapcsolt az agyam, vagy nem tudom, nyilván nem voltak opciók, mint várni, fejni, menni, kérdezni, semmi sem számított. 

Nyilván ez krízishelyzet meg túlélő üzemmód, és az a normális, és annak lehet örülni, hogy ez már nincs, hanem az átlagos, hétköznapi örömök és bosszúságok vannak, de azt hittem, talán tanulok ebből annyit, hogy kevésbé fogok pl. munkahelyi dolgokon stresszelni. 

Próbálom ezeket tudatosítani magamban. 

Intenzív

 Ismét intenzív napok állnak mögöttem, megint volt egy céges elvonulás, igaz, csak 3 nap és belföld, de ezt már a hátam közepére sem kívántam, ráadásul elég konfliktusos és nehéz volt. A gyerek is úgy tűnik, az Athénra felszívta magát, de ezt a következőt már kevésbé élte meg jól, érthető módon. A munka persze feltorlódik ennyi utazástól, szóval rohadt sűrű ez, és én nem érzem magamban az energiát, hogy ennyire akarjak pörögni. Pörögjön a faszom.

Ami pozitív, hogy a múlt héten elkezdtem futni, és már összesen 5x voltam a majdnem 2 hét alatt, és próbálom nem túltolni, hanem fokozatosan, de már a 4. alkalommal 4 és fél km-t futottam, ami nyilván kevés annak, aki futó, de én ugye nem vagyok az egy ideje. 

Többször nekilendültem, de általában jött egy betegség, ami miatt kudarcba fulladt a dolog. Hátha most tényleg bele tudok szokni - jót tenne az anyutestemnek és az egészségemnek is. Már az első alkalom után szebbnek láttam magam, ez persze nem reális, de kit érdekel a realitás, nem?