Sikerült végül hozni a papírformát, szombat reggel még nem tudtam eldönteni, a száraz levegő miatt kapar-e a torkom, de aztán hamar világossá vált, hogy valami nyomorult vírus (?) ütött bennem tanyát. A szokásos takony, gyengeség, levertség, hidegrázás, szóval messziről integettem az 5K-s futásomnak. Ma már sokkal jobb, de még mindig lihegek 2 lépcsőfok megmászása után. A sok nemalvás és stressz általában ide vezet, várom, hogy legyek már annyira bölcs, hogy ne stresszeljek, amíg nincs valami komoly baj.
Azon elmélkedtem tegnap, hogy hogy a fenébe vészeltem át a gyerekek születése utáni időszakot idegileg. Amikor állok a radiológus mellett, és várom, hogy mondja, van-e agyvérzés. Amikor remegve hívom a kórházat, lett-e agyhártyagyulladás a fertőzésből (= jó eséllyel halmozottan sérült lesz-e a gyerek). Amikor felteszem a kérdést, életveszélyben van-e, és mikor az a válasz: "nincs közvetlen életveszélyben" - ez mit jelent? Hogy van 1 lépés odáig, ami reményt ad? Ez már a kisfiunkkal volt, amikor másfél kilósan elkapott egy brutál fertőzést (a kislányunknál pár héttel korábban ugyanígy indult, és nem érte meg a másnapot). Szerintem lekapcsolt az agyam, vagy nem tudom, nyilván nem voltak opciók, mint várni, fejni, menni, kérdezni, semmi sem számított.
Nyilván ez krízishelyzet meg túlélő üzemmód, és az a normális, és annak lehet örülni, hogy ez már nincs, hanem az átlagos, hétköznapi örömök és bosszúságok vannak, de azt hittem, talán tanulok ebből annyit, hogy kevésbé fogok pl. munkahelyi dolgokon stresszelni.
Próbálom ezeket tudatosítani magamban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése