Fogadóóra

 Megvolt a hajnali fogadóóra, ahol meghallgattam, hogy a gyerek teljesen visszahúzódó lett, alig vesz részt valamiben, a gyerekekkel elutasító, és a mozgása is nagyon rossz. Kérdezték, szoktunk-e vele kártyázni, társasozni, ilyesmi, mert mikor próbálnak vele ilyet a fejlesztéseken, olyan, mintha sosem csinált volna még ilyet, idegen neki az egész. Szociálisan visszafejlődött szeptember óta, és vigyük gyógytornászhoz. 

Ehhez képest kb. csak ilyeneket játszunk vele, kártya, társas, ő talál ki és rajzol társasokat, szabállyal, bábukat is rajzol és kivág különböző színben stb. Nyilván én nem vagyok ott az oviban, és nem tudom, mi történik pontosan, de számomra egyértelmű, hogy nem AKAR velük játszani. Teljesen leblokkolt, és úgy oldja meg az ovit, hogy amit  csak lehet, kizár. A mozgása azért "rossz", mert megint romlott a sántítása, valszeg nem jó már neki a talpbetét, egy hét múlva lesz kész az új. Szerintem erős bizonytalanság-érzése van a lába miatt, és ilyenkor még jobban befordul, ez volt januárban is, amikor kiderült a lábbetegsége (Köhler-betegség). Szó szerint ki van húzva a lába alól a talaj, és ilyenkor minden nehezebb neki. Próbáltuk összerakni a képet az óvónőkkel és a fejlesztő pedagógusokkal, szerencsére a 4-ből 3 abszolút pozitív és szeretetteljes, a negyedik szerintem jót nem mondott még a gyerekünkről (bár szerintem más gyerekről sem). 

Közben ahová hordjuk csoportos dszit tornára, ott kifejtette a gyógypedagógus (a.k.a. gyerekmágus), hogy a fiú mennyire oldott, és felszabadult, és szuperül érzi magát a tornákon - nagyon jó ilyet is hallani. De kissé összezavarodtam. 

Megyünk gyerekpszichológushoz, elvisszük egy gyógytornászhoz, és kap új talpbetétet, ezeket tudjuk tenni érte. Közben meg a szív szakad meg az ovi miatt, de remélem, ez is csak egy korszak. 

Back

 Szerencsére elértem a müncheni csatlakozást, tudom, hogy izgultatok. Mivel késett a gép, összesen 5 percet töltöttem Münchenben, de ez így pont elég is volt. Amúgy az út hozta az elvárásokat: a prezentáció pont annyira volt kínos, mint amire számítottam, és az egész út értelme is pont annyi volt, amennyit előtte gondoltam, azaz semmi. 

Viszonylag rövid volt az egész, illetve szeretem a külföldi kollégákat, emiatt nem éreztem magam különösen rosszul. A prezire 45 percet kaptam, ebből 5-öt használtam fel, egyrészt ettől volt kínos, másrészt rövid ideig tartott a kín, végülis nem rossz. Elkezdtem viszont lebetegedni, de megettem egy marék gyógyszert, és most úgy tűnik, visszafordult a folyamat, szóval reménykedem, hogy nem áll semmi közém és a szombati impro előadás közé, amit megnézni tervezünk. 

Prága

 Holnap megyek Prágába, céges útra. Szerencsére holnapután már jövök is haza. Ez most eléggé borzalmas lesz, mert egy rém témáról kell majd meetingelnem és prezentálnom, és titokban megüzenték, hogy "lehetőleg senki ne legyen negatív", pedig mindenki az ebben a témában. Ezen kívül a cég, aki intézte a repjegyemet, úgy intézte, hogy Münchenben átszállok, és 40 percem van a leszállástól a felszállásig (25 perc leszállástól a kapuzárásig). Szerencsére a kapuk viszonylag közel lesznek egymáshoz, szóval nem azon fog múlni, mennyire gyorsan tudok futni. Ha nem érem el, akkor 6 órát kell várnom a reptéren, szóval akkor lehet, hogy sok poszt fog születni :) Ráadásul a müncheni reptéren van korcsolyapálya és adventi vásár. Plusz lekésném a közepesen kínos céges vacsit - most akkor minek is drukkoljak? 

Prágából hozok Kisvakondot a fiúnak, ez tuti jó lesz legalább.

Aggodalmak

 A minap elkapott az óvónéni, hogy tudnék-e jönni fogadóórára, az óvónénikkel, és a fejlesztő pedagógusokkal (gyógypedagógus és logopédus). Mondtam, hogy igen, persze, de amúgy milyen okból? Nem mondott semmi konkrétat, csak hogy majd megbeszéljük, hogyan tovább, meg ilyenek. Mivel 2 hónapja volt fogadóóra, ahol megbeszéltük, hogyan tovább, plusz azóta volt szakszolgálati vizsgálat is (aminek a részletes eredményét nem kaptuk még meg), mondtam neki, hogy ezt most nem igazán értem, és eléggé ijesztő, van-e valami baj? Ezt a kérdést háromféleképpen tettem fel, és konkrétan ignorálta. Ez nyilván embertelen, mert ha nagy baj van, ne várjunk már jövő hétig, ha meg nincs nagy baj, akkor miért nem lehet legalább ennyit mondani? (Pl. így: Anyuka, nincs nagy baj.)

Szóval teljesen belénk vágta az ideget. Aztán ma találkoztam a gyógypedagógussal, és őt is megkérdeztem, és ő sem volt sokkal konkrétabb, de mikor neki is mondtam, hogy ez így tök para, akkor kierőltette magából, hogy semmi extra baj nincs, csak "tapasztalatot cserélünk", meg csomó mindenben nagy fejlődés van, "de a többiről is kell beszélni", szóval nem nyugtatott meg teljesen, talán csak egy kicsit.

Gondolom ezek nem gondolnak bele, hogy mi mennyi és milyen rossz hírt hallottunk már, de amikor kifejezem, hogy PARA, akkor valami normálisat igazán lehetne reagálni. Elegem van már belőlük, meg az aggódásból is.  

Kora helyett vakond

 Tegnap volt az éves szokásos Koraszülöttek Világnapja. Mivel A Kórház, Ahol Éltünk (az egyik - a másikba nem vagyok hajlandó elmenni) nagyon későn kommunikálta, hogy tartanak bulit, és hogy a napján tartják, nekünk addigra már jegyünk volt a Kisvakond bábszínházi előadásra. Sajnáltuk a dolgot, bár bennem az is megfordult, hogy talán életszerű, hogy más programunk is akadhat már erre a napra, valamint a kora-spanok sem tudtak jönni idén (kiváló barátszerzési lehetőség a közös, vagy legalábbis időben egymáshoz közel eső koraszülés), ráadásul tombol nálunk a Kisvakond-őrület, beletörődtünk a dologba. 

Sajnos azonban borzalmas volt az előadás. Unalmas, gyerekek számára érthetetlen, felnőttek számára langyos poénokkal, "beszélő fejek"-kel, nem kreatív díszletekkel, ripacskodással. Ez a 3. ilyen, amibe belecsúszunk, de csak mostanra tűnt fel a minta (ugyanaz a társulat, ugyanaz a helyszín). És alkalomról alkalomra rosszabbak. Drága is, természetesen. 

Szóval sokkal jobb lett volna menni korázni- na majd jövőre. 

Kraak&smaak&crossover

 Pénteken voltunk a születésnapomra kapott Kraak&Smaak koncerten, amire már nagyon készültem lelkileg. Eléggé hasonló szettet játszottak, mint a nyári, jazz piknikes fellépésen, de annyiban mindenképp jobb volt, hogy nem éjfélkor kezdődött, hanem 11-re már otthon voltunk. Meg nyilván tök más volt a hangulat, mint egy szabadtéri fesztiválon, azt nem tudom, jobb vagy rosszabb, inkább más. A korcsoport az Akváriumban mindenképp homogénebb volt. 

Illetve egy kicsit olyan is volt, mint a Bojack Horseman című sorozatban (tegye fel a kezét, ha van olyan olvasóm, aki rajtam kívül nézi/nézte ezt a sorozatot. Én még nem találkoztam emberrel, akinek ez tetszett rajtam kívül, na és akkor hátha érti valaki a most következő referenciát). Szóval a Bojack Horseman-ban van az örök életvidám, kutyatermészetű kutya, Mr. Peanutbutter. És ahányszor összefut itt-ott, bulikban Bojack-kel, a depis lóval, mindig nagyon örül neki, és azt mondja: 

BoJack Horseman and Mr. Peanutbutter in the same room? What is this, a crossover episode?

Merthogy mindketten színészek, akik más-más sorozatokban szerepelnek. Na és azért volt ilyen, mert találkoztunk személyesen Milonkával akivel tizen x éve olvassuk egymás blogjait, és ez valahogy olyan megható és kedves találkozás volt, és pont egy ilyen klassz eseményen, ez volt a Milonka-blog és a Chillag-blog crossoverje. 

5

 Ma van a napja annak, hogy 5 évvel ezelőtt 1 napja már otthon voltunk a kórházból. Nagyon erősen élnek bennem az akkori érzések. Szerintem egy percet sem bírtam volna tovább a kórházban maradni és élni 3 hónap után. Amikor távoztunk onnét, a kisfiú 2400 grammos volt. Készült egy live fotó, amint épp megfogom a babahordozót és átlépek vele az "Itt álljon meg!" piros vonalon - elvileg befelé ott kell megállni a koraszülött osztály folyosójának elején, hogy véghezvidd a többlépéses kézfertőtlenítési folyamatot, és csak utána mehetsz tovább. Na én ezt lépem át kifelé, egy erőteljes "húzzunk innen a picsába örökre" mozdulattal. Akkor még azt hittem, nehéz a hordozó, pedig 2 és fél kilónyi gyermeket sem tartalmazott :)

Nagyon jó érzés volt hazaérkezni. Valahogy ettől a sok alkalmazkodástól a kórházi szabályokhoz, nővérekhez, orvosokhoz, bennem egyre jobban erősödött a kompetencia érzése, és az, hogy namajdazténtudom mikella kölkömnek. Ez tök szerencsés, még akkor is, ha nyilván nem mindig tudtam (és azóta se tudom), vagy nem mindig jól. És ezzel az érzéssel nagyon jó érzés volt leülni az otthoni kanapéra, közel az otthoni fürdőszobához és egyéb, luxus kényelmi szintű dolgokhoz (a kórházhoz képest), letettük mellénk babafészekben a gyereket, és tudtuk, hogy egy fejezetnek VÉGE, oda már sosem kell többé visszamenni. Soha többé PIC. 

Persze akkor még nem tudtam, a nem-alvás hová tud fajulni, de ez mindenképp jobb így. Az első napokban gyakorlatilag nyitott szemmel aludtam, és néztem a légzésfigyelő zöld villogását, ami bizonyította, hogy vesz levegőt a gyerek (gondosan a szánkba rágták, hogy a bölcsőhalál a leggyakrabban a koraszülötteket ÉS a kisfiúkat érinti - hajrá koraszülött kisfiúk). Aztán gondolom, összeestem ebben a kérdésben. 

Ha ezt minden évben leírom, akkor elnézést a törzsolvasóktól, de már talán megszoktátok, hogy terápiás célokra is használom itt ezt a felületet.