5

 Ma van a napja annak, hogy 5 évvel ezelőtt 1 napja már otthon voltunk a kórházból. Nagyon erősen élnek bennem az akkori érzések. Szerintem egy percet sem bírtam volna tovább a kórházban maradni és élni 3 hónap után. Amikor távoztunk onnét, a kisfiú 2400 grammos volt. Készült egy live fotó, amint épp megfogom a babahordozót és átlépek vele az "Itt álljon meg!" piros vonalon - elvileg befelé ott kell megállni a koraszülött osztály folyosójának elején, hogy véghezvidd a többlépéses kézfertőtlenítési folyamatot, és csak utána mehetsz tovább. Na én ezt lépem át kifelé, egy erőteljes "húzzunk innen a picsába örökre" mozdulattal. Akkor még azt hittem, nehéz a hordozó, pedig 2 és fél kilónyi gyermeket sem tartalmazott :)

Nagyon jó érzés volt hazaérkezni. Valahogy ettől a sok alkalmazkodástól a kórházi szabályokhoz, nővérekhez, orvosokhoz, bennem egyre jobban erősödött a kompetencia érzése, és az, hogy namajdazténtudom mikella kölkömnek. Ez tök szerencsés, még akkor is, ha nyilván nem mindig tudtam (és azóta se tudom), vagy nem mindig jól. És ezzel az érzéssel nagyon jó érzés volt leülni az otthoni kanapéra, közel az otthoni fürdőszobához és egyéb, luxus kényelmi szintű dolgokhoz (a kórházhoz képest), letettük mellénk babafészekben a gyereket, és tudtuk, hogy egy fejezetnek VÉGE, oda már sosem kell többé visszamenni. Soha többé PIC. 

Persze akkor még nem tudtam, a nem-alvás hová tud fajulni, de ez mindenképp jobb így. Az első napokban gyakorlatilag nyitott szemmel aludtam, és néztem a légzésfigyelő zöld villogását, ami bizonyította, hogy vesz levegőt a gyerek (gondosan a szánkba rágták, hogy a bölcsőhalál a leggyakrabban a koraszülötteket ÉS a kisfiúkat érinti - hajrá koraszülött kisfiúk). Aztán gondolom, összeestem ebben a kérdésben. 

Ha ezt minden évben leírom, akkor elnézést a törzsolvasóktól, de már talán megszoktátok, hogy terápiás célokra is használom itt ezt a felületet.