A minap elkapott az óvónéni, hogy tudnék-e jönni fogadóórára, az óvónénikkel, és a fejlesztő pedagógusokkal (gyógypedagógus és logopédus). Mondtam, hogy igen, persze, de amúgy milyen okból? Nem mondott semmi konkrétat, csak hogy majd megbeszéljük, hogyan tovább, meg ilyenek. Mivel 2 hónapja volt fogadóóra, ahol megbeszéltük, hogyan tovább, plusz azóta volt szakszolgálati vizsgálat is (aminek a részletes eredményét nem kaptuk még meg), mondtam neki, hogy ezt most nem igazán értem, és eléggé ijesztő, van-e valami baj? Ezt a kérdést háromféleképpen tettem fel, és konkrétan ignorálta. Ez nyilván embertelen, mert ha nagy baj van, ne várjunk már jövő hétig, ha meg nincs nagy baj, akkor miért nem lehet legalább ennyit mondani? (Pl. így: Anyuka, nincs nagy baj.)
Szóval teljesen belénk vágta az ideget. Aztán ma találkoztam a gyógypedagógussal, és őt is megkérdeztem, és ő sem volt sokkal konkrétabb, de mikor neki is mondtam, hogy ez így tök para, akkor kierőltette magából, hogy semmi extra baj nincs, csak "tapasztalatot cserélünk", meg csomó mindenben nagy fejlődés van, "de a többiről is kell beszélni", szóval nem nyugtatott meg teljesen, talán csak egy kicsit.
Gondolom ezek nem gondolnak bele, hogy mi mennyi és milyen rossz hírt hallottunk már, de amikor kifejezem, hogy PARA, akkor valami normálisat igazán lehetne reagálni. Elegem van már belőlük, meg az aggódásból is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése