Falak

 A támfal-mizériát nem is meséltem még. Lejtős utcában lakunk, és a kerteket egymástól támfalak választják el, így mindenki viszonylag vízszintes kertet élvezhet. Viszonylag csík alakúak a telkek, így nekünk van 1 db 30 méter hosszú, 2 és fél méter magas, és 1 db 10 méter hosszú, 3 méter magas támfalunk. (Ez eddig úgy hangzik, mint egy árajánlat-kérés.)

Na és ezek a falak hirtelen, drasztikus romlásnak indultak. Ferdék lettek, az egyikből letört egy darab, az önkormányzat szerint is és a józan ész szerint is életveszélyessé vált. Mint kiderült, a hosszabbik falnak nem ástak anno alapot, csak lebaszták a placcra a zsaluköveket és falat építettek belőlük. Részben számítottunk erre, de az alsó rész nemrég került a család tulajdonába, és a fal jelentős részét nem láttuk eddig, mert a dzsuva retek kupac kitakarta.

Jöttek kb. 8-an árajánlatot adni, ebből a fele elmenekült, annyira nehezen megközelíthető és rossz állapotú az egész - nem könnyű pénzkereset, az biztos. Végül találtunk valakit, aki nem 35 milliós ajánlatot adott (+ÁFA természetesen - ez volt a csúcs, de ennyiért még mindig lehet akár lakást is venni), és emberileg is normálisnak tűnt. Na ők lassan 2 hete dolgoznak nálunk. Kő kövön nem marad, anyagilag teljesen mínuszba fordulunk, és még csak szép sem lesz, csak simán elhárul a veszély. Abban bízunk, hogy ez olyan műszaki megoldás, hogy legközelebb az unokáknak kell ezzel majd foglalkozniuk, ha még ebben az országban fognak élni. 

Szellőztetek

 Na. Az elmúlt egy hétben

- covidos lettem

- covidos lett az anyós

- kiderült, hogy minden full bepenészedett az anyós lakásában, ami a mi házunk alsó részében van, és nyáron vette meg, és egész nyáron felújítás volt, és minden zsír új szép satöbbi, csak éppen penészes

- fel kellett költöztetni hozzánk (beteg + penész), 1 hete itt lakik 

- penészt kellett takarítani, ózonost kellett hívni

- szellőztető rendszert rendelni (fél milla)

- lebontották a támfalat ("rátüsszentettünk és ledőlt" - mondta a kivitelező)

- elvágta a bobcat a szennyvíz csövünket, mint kiderült, pont a támfal alatt ment, teljesen szabálytalanul, így gyorsan odébb kellett telepíteni (plusz bobcat munka, még nem tudjuk a pluszköltséget, utólag meg tudjuk mi történik ilyenkor)

- anyukám nagyon beteg, nem tudjuk pontosan, mennyire, és ebbe most nem megyek bele.

Ami szipiszupi, hogy a gyerekkel jelenleg épp nincs semmi para, boldog ovis, és pénteken voltunk a koraszülött napon a kórházban, ahol születtek, és az inkubátorok mellett állva magyarázta azoknak a néniknek, akik anno a 600 grammos kis testét életben tartották, hogy a süni csoportba jár, és elmondhatatlanul nagy volt a kontraszt, olyan megható volt. Rajongva nézték, és olyan jó egy kicsit visszaadni nekik.

 Utolért valami kórság, tegnap estére belázasodtam, így most itthonról pihenve dolgozom. A TV-t is bekapcsoltam, hátha megy Váratlan utazás, de nem, viszont Klinika igen. 4:3-as képarányban csodálhatom Brinkmann professzort, és Udo kettes golfját. Döbbenet, hogy van benne kisgyerek (asszem, Krista és Klaus késői gyermeke), és egyből beugrott, hogy Benjamin a neve, és tényleg. Ezeket az információkat hol és minek tárolja az agyunk? 

Még azt akartam mesélni, hogy hétvégén volt szivárványcsalád találkozó, és az egész olyan hihetetlen és szívmelengető. Voltunk vagy 100-an (teltház volt, többen akartak volna jönni), egy csomó férfi, nő és gyerek, csak éppen az apukák apukákhoz, az anyukák anyukákhoz tartoztak, és az egész olyan, mint egy alternatív valóság, pedig tökre igazi valóság ez. Lehetne unalmas valóság.

Spiri?

 Olyan érdekes, én mindig kategorikusan elutasítottam a "spiri" dolgokat. Azt hiszem, nem is igazán tudtam, mit jelent ez a szó, olyasmit értettem alatta, hogy hinni "természetfeletti" dolgokban, meg horoszkópot olvasni, jósnőhöz járni, ilyenek. 

Na és kiderült: kurvára spiri lettem az évek során. Csak nem követte le a változást az énképem. Ez volt anno a prezentációs képességekkel is :) tovább hittem, hogy ez nekem rémesen megy, mint ameddig tényleg rémesen ment. Érdemes néha megpróbálni ránézni magunkról kívülről, nyitottan és előítéletek nélkül, lehet, hogy kiderül, hogy már nem is olyanok vagyunk, mint amit 30 évig hittünk. Ez is milyen spiri bekezdés lett.

Na de hogy hogy jöttem rá a spirisedésemre? Kolléganőm mondtam hogy neki van egy könyv, ami nagyon sokat jelent, és szívesen odaadja, ha érdekel, de ez aztán rohadtul spiri. Másik kolléganőm támogatta, hogy hú ez tényleg durva. És most olvasom és iszonyú sokat ad, és teljesen passzol ahhoz, ahová eddig eljutottam. Nyilván ezek jelentősen trauma-vezérelt változások, de ha már trauma, legalább legyen valami pozitív hozadéka. 

A könyv Eckhart Tolle: A most hatalma című könyve, amire egy nálam jártasabb, pszichológus barátnőm enyhe lekezeléssel mondta, hogy jaaa hát az alaaaaap, na hát ebben vagyok én most. 

 Klassz volt a hétvége, volt családi szülinapozás, és ma végre van ovi, nem tudom, ki örült jobban, a gyerek, vagy én, boldogan futott be, én pedig boldogan ki, miután leadtam. 

Az egész őszi szünetben minden nap 5-6 között kelt, és nem aludt délután, így full fáradtan kóvályogta végig a hetet, plusz volt sok fáradtság-hiszti, na és ma reggel, amikor kelni kellett az ovi miatt, úgy aludt, mint a bunda (azért 5-től fél 6-ig szórakoztatott, de utána legalább vissza aludt), és alig bírtam felkelteni fél 8-kor. Murphy ugyebár. 

Blogvember

 Most látom, hogy blogvember van vagymi, azaz minden nap kéne írni a hónapban, ez mondjuk ambíciózus vállalás lenne, de azért lássuk, mit tehetünk.

Tegnap volt a születésnapom, 42 éves lettem. Ez nem kevés, de olyan semleges terep, a 40-et már megszoktam, és nem lettem sokkal közelebb semmi borzasztó kerekhez. Volt kedves, aranyos, jókedvű ünneplés, a kisfiam alig várta a tortát, rajzolt nekem, felköszöntött, és mostanában azt mondja nekem, hogy "jóillatú anya", szóval el lehet tőle olvadni. 

Volt irodai hozd-be-a-gyerekedet-halloween, és szuper volt, igazából nagyon jól érzem magam ebben a munkahelyi közösségben, kicsit több a pörgés, mászkálás, van kihívás, feladat, jókedv, és emberi léptékű az egész, úgyhogy ez most így igazán remek, ráadásul az impró is megint jó. Összességében jobban érzem magam most, mint valaha az elmúlt néhány évben. Decc kúl!

 Olyan érdekes, hogy már eléggé sikerült eltávolodni gondolatban és időben is attól az időszaktól, amikor aggódtunk a kisfiunk miatt. Hogy életben marad-e, hogy egészséges lesz-e, hogy jó lesz-e a tüdeje, szeme, sérvműtétje, mikor fog járni/ülni/akármizni, szépen belesimultunk a normalitásba, és ez így a lehető legjobb. De közben holnap megyek az oviba fogadóórára, hogy megbeszéljük a fejlesztést, és már szinte forgatom a szemem, hogy hagyjanak már a fejlesztéssel.  És akkor csetelek a koraanyuka-barátnőimmel, akik 24 ill. 25 hétre szültek, és az egyik gyerek nehezen bírja az ovit, és kiderült, hogy van némi idegrendszeri éretlensége, és akkor ostorozza magát az anyuka, hogy mit rontott el, és mondják neki a szakemberek, hogy hát semmit, 24 hétre született a gyerek és egyszerűen több idő kell neki, ez TÖK NORMÁLIS ilyen indulással. És akkor egyrészt emlék betöréseim vannak, minden IS eszembe jut, és sírok, hogy úristen, miket éltek át ezek a gyerekek, másrészt kicsit helyre is tesz, hogy tényleg, innen indultunk, és örülni kell a fejlesztésnek, meg annak, hogy már ez szerintem a tökmindegy kategória. És igen, ő is hamarabb telítődik a legtöbb kortársánál. So what, én is hamar telítődöm.

A kislányommal kapcsolatban is megállapítottam, hogy léptem előre a feldolgozásban. Fura, ezt sem lehet előre elképzelni. És simán lehet, hogy majd visszalépek. De az idei évfordulóját tényleg körbenőtte az élet, mindennapi történések és gondok is, amik igazából eltörpülő jelentőségűek, de nem szúrt olyan mélyre a szívembe a fájdalom, mint amire számítottam. És persze ez is okoz bűntudatot, mert miért is ne okozna. De azért sikerül helyre tenni, és talán ennek így kell lenni.