Azt nem meséltem még nektek, hogy 2 héttel ezelőtt voltam Spanyolországban. Céges ajándék út a kollégákkal, fullos program, étel-ital. Fürödtem a tengerben (na jó, visítva berohantunk, azt kiabálva: ne gondolkozz, ne gondolkozz, és lefagyott a lábam), és nagyon szép helyeken jártunk. A kaja extrém kiemelkedő része volt az egésznek, szerintem nekem az emésztőszervrendszerem spanyol, és most hazatalált. 

Az áradás azokat a részeket is érintette, ahol voltunk. Pedig mi is kaptunk pár csepp esőt, és említették, hogy évente átlagosan 5 nap esős arrafelé, és mi borzasztó pechesnek éreztük magunkat, pedig most már nyilvánvaló, hogy marha szerencsénk volt.

 November elseje van. Ez azt jelenti, hogy holnap lesz halottak napja ÉS a születésnapom. 43 éves leszek. Nem rossz ez, decens távolságra van minden kerek vagy fél -kerek évfordulótól. Persze nem tudni, mi meddig tart, és úgy kéne élni, hogy ha bármikor ki kell hirtelen csekkolni, akkor akik maradnak, nagyjából tudják, mi hány méter. Hadas Kriszta miatt is vannak ezek a gondolataim (aki szerintem, innen, ismeretlenül nézve pont így élt), meg a halottak napja, meg a szülinapom miatt. Nem vagyok rosszul ezzel, azt hiszem. Persze anyaként jól sem lehet ezzel lenni. 

Blogtóber-Blogvember

 Na, lesz megint Blogvember, legalábbis én tartom (ha már a Valentin-napot nem). Lehetne Blogtóber is, bár kb. 3x futottam neki, mire sikerült leírni. 

Őszi szünet van az oviban, és én holnaptól szabin vagyok, hogy ismét egyensúlyba kerüljön a belső és a külső gyermekem (haha). A mai napot napközis alapon a nagyszülőknél töltötte volna, de kijelentette, hogy szeretne ott is aludni. Így akkor a holnapi szabim részben felesleges, illetve hirtelen én magamat is annak érzem, de közben meg minden ilyen leválós, önállósági törekvést boldogan támogatok, és amúgy meg beteg vagyok, szóval jól fog jönni a pihenés. Csak azért mégiscsak, na, még össze is pakolt magának. Ilyen lesz, amikor kirepül? 

Lobog

 Nem jártam erre mostanában. Nem azért, mert nem történik semmi, és nem is azért, mert bármi baj lenne. Egyszerűen lobog a hajam a hétköznapok száguldásában. 

Most pl. teljesen zombi vagyok, mert fél 4kor (!) keltünk. Ilyenkor a gyerek teljesen matrica, teljes erejéből hozzám lapul, ölel, közben ezerrel forgolódik, én csak húsdarálónak hívom, és persze én vagyok a hús. Annyira borzalmas ez, és valahogy azt érzem, a jelenlétem ingerli (ha nem lennék itthon, szerintem visszaaludna), viszont ha próbálom magára hagyni, akkor attól ilyenkor teljesen kiborul. És az éjszaka közepén ez sem látszik járható útnak. Marad a húsdarálás, és a reménykedés, hogy bealszik rendesen. Szerintem fél 4 után összesen ha fél-1 óra alvást sikerült összecsipegetni. Nagyon nem bírom már ezt, meg a kiszolgáltatottságot, hogy bármikor történhet egy olyan, hogy én nem alhatok, és tehetetlen vagyok ez ellen. Persze most önzőnek érzem magam, hiszen a gyerek sem alszik, és ő 5 éves, szóval neki ez még nehezebb - igaz, szerintem ebéd után kialussza magát szépen az oviban. 

Múltkor írtam, hogy munka témában felvillant a lehetősége annak, hogy Van Igazság, és most kiderült, hogy nem csak hogy tényleg van, hanem hogy meghaladja a képzeletet a tartalma. Másfél éve, mikor ide jöttem dolgozni, határozott idejű szerződést kaptam, és ezt nem teljesen értettem, de egy pont után nem firtattam. Az akkori közvetlen főnököm akkor már eléggé terhes volt, és lehetett tudni, hogy fél évig lesz otthon a babával, utána jön vissza. Ebből az lett, hogy tologatta a visszajövetelt, de közben bele-beleszólt dolgokba, rálátás nélkül és leginkább megnehezítve a dolgomat, meg a többiekét is. Ebből már eléggé elegem lett, de mire ennek hangot adtam a főnököm főnöke felé, kiderült, hogy nyitott kapukat döngetek, és szerinte is tarthatatlan ez így, valamint ismét tolt a visszajövetelen, amit a megbeszéltekkel ellentétben csak részmunkaidőben akarna vállalni, szóval az lett a vége, hogy átszerveztek minket, és az új felállásban nincs helye (valszeg nem is lesz). Ez így szemétségnek hangzik, de másfél éve hintáztat mindenkit, és ismét lökött volna egyet a hintán, ami miatt elég nagy volt már az összevisszaság, nem működött túl jól a csapat. 

Valamint az is kiderült, hogy ő engem egyáltalán nem akart ide felvenni. Azt mondta kategorikusan, hogy NEM, inkább keressünk tovább. Csak mivel már nagyon terhes volt, a főnöke azt mondta, hogy ő eldönti ezt, és jöjjek én, határozott szerződéssel, aztán ha visszajön a csaj, és nekem lejár a szerződésem, max nem hosszabbítjuk meg. (9 hónap után át lett írva határozatlanra, mert közben teljesen beváltam itt mint munkaerő, és nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, az viszont nyilvánvaló volt (mint most kiderült), hogy a csaj és én nem tudunk majd együtt dolgozni. Én nem tudtam, hogy ő ennyire negatív felém, de érzések szintjén megvolt az egész sztori, és eléggé féltem, hogy mi lesz, ha visszajön. Minden interakciónk furcsa volt, helyenként kifejezetten gáz, pedig én szerintem mindent megtettem a jó kapcsolatért, de éreztem, hogy nem kóser, a végére pedig kifejezetten csúcsosodott is az egész. Végül akkor tehát "győztem", bár nem tudtam, hogy versenyben vagyok. És amúgy szarul esik, hogy nem akart felvenni, és durva, hogy ha tudtam volna, akkor mi lett volna, pl. nem jövök ide, vagy legalábbis nem igyekszem ennyire. Na de mindegy már. Az érzésekre érdemes hallgatni, nem véletlenül vannak azok.

Na de az időjárás

Ma mentünk volna Badacsonyba a hétvégére (ahelyett, amit lemondtunk, mert betegek lettünk). Nem megyünk, mert ott 7-10 fok lesz, eső-és szélvihar, szóval így minek. Ezt épp eldöntöttük, amikor csörgött a telefonom, és hívott a dunakanyari apartman tulaja, akitől jövő hét végére foglaltuk le az apartmant, hogy megünnepeljük a 10. évfordulónkat + részt vegyünk a bicikli versenyen (családi táv, 30 km), hogy akkora árvíz lesz, hogy sajnos nem fogunk tudni menni. Víz alatt lesz minden, és még nem is látják a végét az előrejelzésben sem. Pakolnak, ürítenek ki mindent, amit lehet, és ne haragudjak. Asszem, az ő bajuk most nagyobb, borzalmas, mi vár rájuk, illetve még sok mindenki másra. Jól elcsesztük a földet. 

In der Schweiz

 Voltam Zürichben, és bár kis bőröndöt vittem, mégis befért hazafelé a rossz idő, mert pont olyan van most itthon, amilyen kint volt az elmúlt napokban. Nyafoghatnék, de elvittek minket meglepi programként a Lindt csokigyárba, ahol kézzel töltöttük meg krémmel a kis csokigolyókat és dekoráltuk a pralinékat, és a sok fáradt, negyvenes középvezető férfiból és nőből 2 perc alatt lettek 5 éves, végtelenül boldog gyerekek, ahogy kiszálltunk a taxikból, és megláttuk, hová vittek bennünket. Tömény csokiillat, tömény boldogság, hihetetlen. Az aulában csoki szökőkút van.

Érdekes még, hogy a munkában nagy változások előszelei vannak. Volt egy nagyon nehéz helyzet, amit méltatlannak és unfairnek (vagy ezek szinonimák?) éreztem, és hosszas gondolkodás után ki is fejeztem ezt a HR-esnek és a főnököm főnökének, és majdhogynem azt mondták, amit egy korábbi főnököm szokott: igazad van bazdmeg! Csak a bazdmeg nélkül, és kiderült, hogy ők a problémák felismerésében jóval előrébb járnak már, mint én azt remélni mertem, és kivételesen úgy tűnik, hogy van igazság. Már az is üdítő, hogy látva vagyok, és az is, hogy visszajelzést kaptam arra, hogy értékes, hogy ennyire egyenesen és korrektül kommunikálok. És úgy tűnik, a szervezet felépítésében is lesznek ebből következő változások. Nem mintha valaha karrierre, vagy magasabb pozícióra vágytam volna, de szerintem most is jelentős részben csinálom a főnököm munkáját, és úgy vagyok vele, hogy inkább én, mint ő, vagy mint egy idegen külsős. Jövő héten kiderül, lehet aztán, hogy tök máshogy lesz, mint most gondolom, azért elég sok itt a feltételezés.

Addig is eszem egy csokigolyót. 

Mizu

 Jézusom, elröppent majdnem egy hónap, mióta itt jártam. Hogy történhetett ez? 

Berobbant az év, elindult az ovi is. A múlt héten már vittük az ügyeletbe, ami először lelkiismeretfurdalást okozott, mivel a teljes oviból (5 csoportból, azaz 120 gyerekből kb 15-öt vittek), de aztán jól alakult, mert jó kis átmenet volt a lazább napirendű, kisebb csoport. Így nulla stressz volt bennem szeptember 2-án. Márpedig mi lehet fontosabb, mint az ÉN stressz szintem :D (tegyük fel, ez tényleg hat a gyerekre, és akkor máris nem önző, hanem önzetlen vagyok). 

Vígan ovizik, a gyerekekkel kapcsolódás is lassan, de azért láthatóan fejlődik, és úgy összességében mindenben fejlődik, sok örömünk van benne.

A munka viszont sok, bár a fiatalkori éveimhez képest nem annyira, és néha ez a gondolat segít, mert tudom, hogy ennyivel simán elbírok, maximum nem annyira akarok. Vannak némi szervezeti nehézségek, amik nem tudom, hová fognak eszkalálódni, lehet, hogy elszaródik ez az egész itt, de bízom benne, hogy mégsem. 

Az impróval is lesznek változások, 1 ember nem tudja vállalni a fix elköteleződést, és ezzel a kritikus minimum alá csökkentünk. Van egy másik csapat, ahová be tudunk olvadni, és szerintem tök jó lesz, talán ránk is fér. Érdekes, hogy nem bánkódom, inkább kíváncsian várom.