Szakszolg

 Voltunk ma a Pedagógiai szakszolgálatnál további 2 iskolakerülő vizsgálaton, logopédián és pszichológiai vizsgálaton. Egyesével másfél óra volt, aminek jelentős részében a gyerek egyedül volt bent az idegen nénivel és feladatokat oldott meg. A végén mondták, hogy már az nagy teljesítmény, hogy egymás után ezt a két hosszú vizsgálatot ilyen együttműködően végig bírta csinálni. Nem értem, ha ez akkora teljesítmény, akkor miért így szervezték az időpontokat. A konklúzió a szokásos, nincsenek óriási gondok, FŐLEG ahhoz képest, honnan indultunk. Vannak lemaradások, illetve van, amiben meglepően átlag felettien teljesít (gondolom, ebből jön ki az átlag, és ez a normális, nem egyformák a kölkök). Fejlesztés továbbra is kell, de minden oké lesz idővel, suliba pedig még ne menjen. Ezeket nyilván magunktól is tudjuk, de már hivatalos így, és el van intézve. 

Tök cuki volt amúgy, hallgatóztam, és hallottam, ahogy nagy vidáman meséli, hogy ma nem megy oviba, hanem átjön a nagymama, és ebédelünk, és lemegyünk az udvarra is, és de jó lesz. Olyan kis kerek a világa. 

 Pénteken lesz Kraak&Smaak koncert, és nekem van is jegyem, mert kaptam születésnapomra. Most realizáltam, hogy ez már mindjárt itt is van, és tök jó várni valamit, ebben a rettenet időben. Reménytelen időszak ez, a téli szünet túl messze van, a munka sok, persze aztán minden eltelik 5 perc alatt, ezen aggódni is felesleges. Mondjuk eleve az aggódás tök értelmetlen, izgulni azon, mi lesz, jóelőre, próbálni jósolni. Nyilván attól még csináljuk. 

Érzékek

 Azon gondolkozom mostanában, hogy iszonyú mennyiségben érkeznek az infók mások szenvedéséről, kiszolgáltatottságáról, betegségekről, kifizethetetlen kezelésekről, nagyon nehéz életekről. Meg ott a sok érzékenyítő könyv, film, doku, videó, színdarab. És szerintem van sok ember, aki kibaszott érzékeny, és az ilyen helyzetekhez képest szinte gondtalan az élete (például én is ebbe a csoportba tartozom), és igyekszem segíteni, pénzzel legfőképp, de nyilván csepp vagyok a tengerben, és folyamatosan nyomaszt, hogy mennyire szar minden - az állam ugye nem jeleskedik ezekben a dolgokban, de a civilek erőforrásai sem tudják megoldani ezeket a dolgokat. 

Azt érzem, inkább érzéketlenítő tréning kellene, hogy ne gyakori nyomasztásban és bűntudatban éljem a napjaimat, és persze ez a gondolat is bűntudatot szül, hiszen választhattam volna pl. segítő szakmát, ami úgy istenigazából sosem jutott eszembe. 

Hétköznap

 Ezen a héten az öt hétköznapból négyen fel kell öltöznöm és elhagynom az otthonomat napközbenre. Érthetetlen, hogy régen minden nap kellett menni, és az volt a természetes. Most 2 szakmai konferencia is jutott a hétre, ami olyan ingertömeg az alap hangzavar és a sok ember aurája miatt,  hogy teljesen kifáraszt. Plusz a szokásos heti 2 irodai nap. Amúgy mára egészen belejöttem, pedig 2 órát BKV-ztam is, amit meg aztán végképp nem szoktam, és ott is nagyon közel ülnek és állnak idegen emberek. Értelmetlen volt autózni a távolság és a forgalom miatt, bár hazafelé fél órát állt a HÉV, mert valami baleset volt, szóval igazából minden közlekedés értelmetlen. Volt régen egy "Ki a faszom megy manapság bárhová is" mém oldal, amin rengeteget nevettem, nyilván átérezve a valóságtartalmát.

Durva, hogy így el lehet ezektől szokni. Eleve ennyiszer felöltözni sem egyszerű, kinek van ennyi vállalható szettje?? (Túlzok na, de csak kicsit). TÖK el vagyok kényelmesedve. 

Suli

 Már a cím is rémisztő, de az a helyzet, hogy naptárilag a kisfiunk jövőre tanköteles lesz. Ez abból fakad, hogy a november végi kiírt időpont helyett augusztus elején megszületett - aki így siet, az rohanjon a suliba is, nem? (Nem.) Szerencsére minden vele foglalkozó ember egyetért vele, hogy nem kell neki még jövőre a suli. De nálunk az oviban az a rend, hogy minden visszatartandó gyereket elküldenek a Pedagógiai Szakszolgálathoz, hogy ott felmérjék, hogy tényleg nem kéne-e suliba menni, illetve hogy miben van elmaradás, és annak megfelelő fejlesztést írnak fel, ami aztán többnyire meg is valósul az oviban, ingyen. Ez így leírva durva, mert tulajdonképpen tök szerencsések vagyunk, ismerve az ország helyzetét. 

Na de így akkor nekünk összesen 3 db, egyenként 2 órás vizsgálaton kell részt venni: gyógypedagógus, logopédus és pszichológus színe elé kell járulnunk. Ebből a gyógypedagógusos vizsgálat megvolt, ahol kiderült, hogy (dobpergés) értelmileg minden oké, de az idegrendszer éretlen, ebből adódóan finommotorika, egyensúly, blabla. Ezeket körülbelül ezredszer hallom. A pszichológus elmondja még majd a társas kötődés nehézségeit, a logopédus pedig az artikulációs problémákat. (Én természetesen szabadságot veszek ki a vizsgálatokra.) Kissé (marhára) unom már. Idő kell és nyugalom ennek a kölöknek. Nekünk, a családjának az a dolgunk, hogy bízzunk és higgyünk benne. Mondjuk azt jó volt látni, hogy a szellemi feladatokkal tényleg tök ügyes, gyors és fókuszált volt, pedig kb. nullát aludtunk előtte éjjel, és volt olyan feladat is, amire azt mondták, 6 éves kori átlag felett teljesítette (5 éves még csak). Főleg hogy hasonló kompetenciákat is néztek az oviban korábban, azokon kevésbé szerepelt jól. Van még hová oldódni az oviban, ezt érzem.

 Azt nem meséltem még nektek, hogy 2 héttel ezelőtt voltam Spanyolországban. Céges ajándék út a kollégákkal, fullos program, étel-ital. Fürödtem a tengerben (na jó, visítva berohantunk, azt kiabálva: ne gondolkozz, ne gondolkozz, és lefagyott a lábam), és nagyon szép helyeken jártunk. A kaja extrém kiemelkedő része volt az egésznek, szerintem nekem az emésztőszervrendszerem spanyol, és most hazatalált. 

Az áradás azokat a részeket is érintette, ahol voltunk. Pedig mi is kaptunk pár csepp esőt, és említették, hogy évente átlagosan 5 nap esős arrafelé, és mi borzasztó pechesnek éreztük magunkat, pedig most már nyilvánvaló, hogy marha szerencsénk volt.

 November elseje van. Ez azt jelenti, hogy holnap lesz halottak napja ÉS a születésnapom. 43 éves leszek. Nem rossz ez, decens távolságra van minden kerek vagy fél -kerek évfordulótól. Persze nem tudni, mi meddig tart, és úgy kéne élni, hogy ha bármikor ki kell hirtelen csekkolni, akkor akik maradnak, nagyjából tudják, mi hány méter. Hadas Kriszta miatt is vannak ezek a gondolataim (aki szerintem, innen, ismeretlenül nézve pont így élt), meg a halottak napja, meg a szülinapom miatt. Nem vagyok rosszul ezzel, azt hiszem. Persze anyaként jól sem lehet ezzel lenni.