Érzékek

 Azon gondolkozom mostanában, hogy iszonyú mennyiségben érkeznek az infók mások szenvedéséről, kiszolgáltatottságáról, betegségekről, kifizethetetlen kezelésekről, nagyon nehéz életekről. Meg ott a sok érzékenyítő könyv, film, doku, videó, színdarab. És szerintem van sok ember, aki kibaszott érzékeny, és az ilyen helyzetekhez képest szinte gondtalan az élete (például én is ebbe a csoportba tartozom), és igyekszem segíteni, pénzzel legfőképp, de nyilván csepp vagyok a tengerben, és folyamatosan nyomaszt, hogy mennyire szar minden - az állam ugye nem jeleskedik ezekben a dolgokban, de a civilek erőforrásai sem tudják megoldani ezeket a dolgokat. 

Azt érzem, inkább érzéketlenítő tréning kellene, hogy ne gyakori nyomasztásban és bűntudatban éljem a napjaimat, és persze ez a gondolat is bűntudatot szül, hiszen választhattam volna pl. segítő szakmát, ami úgy istenigazából sosem jutott eszembe. 

Hétköznap

 Ezen a héten az öt hétköznapból négyen fel kell öltöznöm és elhagynom az otthonomat napközbenre. Érthetetlen, hogy régen minden nap kellett menni, és az volt a természetes. Most 2 szakmai konferencia is jutott a hétre, ami olyan ingertömeg az alap hangzavar és a sok ember aurája miatt,  hogy teljesen kifáraszt. Plusz a szokásos heti 2 irodai nap. Amúgy mára egészen belejöttem, pedig 2 órát BKV-ztam is, amit meg aztán végképp nem szoktam, és ott is nagyon közel ülnek és állnak idegen emberek. Értelmetlen volt autózni a távolság és a forgalom miatt, bár hazafelé fél órát állt a HÉV, mert valami baleset volt, szóval igazából minden közlekedés értelmetlen. Volt régen egy "Ki a faszom megy manapság bárhová is" mém oldal, amin rengeteget nevettem, nyilván átérezve a valóságtartalmát.

Durva, hogy így el lehet ezektől szokni. Eleve ennyiszer felöltözni sem egyszerű, kinek van ennyi vállalható szettje?? (Túlzok na, de csak kicsit). TÖK el vagyok kényelmesedve. 

Suli

 Már a cím is rémisztő, de az a helyzet, hogy naptárilag a kisfiunk jövőre tanköteles lesz. Ez abból fakad, hogy a november végi kiírt időpont helyett augusztus elején megszületett - aki így siet, az rohanjon a suliba is, nem? (Nem.) Szerencsére minden vele foglalkozó ember egyetért vele, hogy nem kell neki még jövőre a suli. De nálunk az oviban az a rend, hogy minden visszatartandó gyereket elküldenek a Pedagógiai Szakszolgálathoz, hogy ott felmérjék, hogy tényleg nem kéne-e suliba menni, illetve hogy miben van elmaradás, és annak megfelelő fejlesztést írnak fel, ami aztán többnyire meg is valósul az oviban, ingyen. Ez így leírva durva, mert tulajdonképpen tök szerencsések vagyunk, ismerve az ország helyzetét. 

Na de így akkor nekünk összesen 3 db, egyenként 2 órás vizsgálaton kell részt venni: gyógypedagógus, logopédus és pszichológus színe elé kell járulnunk. Ebből a gyógypedagógusos vizsgálat megvolt, ahol kiderült, hogy (dobpergés) értelmileg minden oké, de az idegrendszer éretlen, ebből adódóan finommotorika, egyensúly, blabla. Ezeket körülbelül ezredszer hallom. A pszichológus elmondja még majd a társas kötődés nehézségeit, a logopédus pedig az artikulációs problémákat. (Én természetesen szabadságot veszek ki a vizsgálatokra.) Kissé (marhára) unom már. Idő kell és nyugalom ennek a kölöknek. Nekünk, a családjának az a dolgunk, hogy bízzunk és higgyünk benne. Mondjuk azt jó volt látni, hogy a szellemi feladatokkal tényleg tök ügyes, gyors és fókuszált volt, pedig kb. nullát aludtunk előtte éjjel, és volt olyan feladat is, amire azt mondták, 6 éves kori átlag felett teljesítette (5 éves még csak). Főleg hogy hasonló kompetenciákat is néztek az oviban korábban, azokon kevésbé szerepelt jól. Van még hová oldódni az oviban, ezt érzem.

 Azt nem meséltem még nektek, hogy 2 héttel ezelőtt voltam Spanyolországban. Céges ajándék út a kollégákkal, fullos program, étel-ital. Fürödtem a tengerben (na jó, visítva berohantunk, azt kiabálva: ne gondolkozz, ne gondolkozz, és lefagyott a lábam), és nagyon szép helyeken jártunk. A kaja extrém kiemelkedő része volt az egésznek, szerintem nekem az emésztőszervrendszerem spanyol, és most hazatalált. 

Az áradás azokat a részeket is érintette, ahol voltunk. Pedig mi is kaptunk pár csepp esőt, és említették, hogy évente átlagosan 5 nap esős arrafelé, és mi borzasztó pechesnek éreztük magunkat, pedig most már nyilvánvaló, hogy marha szerencsénk volt.

 November elseje van. Ez azt jelenti, hogy holnap lesz halottak napja ÉS a születésnapom. 43 éves leszek. Nem rossz ez, decens távolságra van minden kerek vagy fél -kerek évfordulótól. Persze nem tudni, mi meddig tart, és úgy kéne élni, hogy ha bármikor ki kell hirtelen csekkolni, akkor akik maradnak, nagyjából tudják, mi hány méter. Hadas Kriszta miatt is vannak ezek a gondolataim (aki szerintem, innen, ismeretlenül nézve pont így élt), meg a halottak napja, meg a szülinapom miatt. Nem vagyok rosszul ezzel, azt hiszem. Persze anyaként jól sem lehet ezzel lenni. 

Blogtóber-Blogvember

 Na, lesz megint Blogvember, legalábbis én tartom (ha már a Valentin-napot nem). Lehetne Blogtóber is, bár kb. 3x futottam neki, mire sikerült leírni. 

Őszi szünet van az oviban, és én holnaptól szabin vagyok, hogy ismét egyensúlyba kerüljön a belső és a külső gyermekem (haha). A mai napot napközis alapon a nagyszülőknél töltötte volna, de kijelentette, hogy szeretne ott is aludni. Így akkor a holnapi szabim részben felesleges, illetve hirtelen én magamat is annak érzem, de közben meg minden ilyen leválós, önállósági törekvést boldogan támogatok, és amúgy meg beteg vagyok, szóval jól fog jönni a pihenés. Csak azért mégiscsak, na, még össze is pakolt magának. Ilyen lesz, amikor kirepül? 

Lobog

 Nem jártam erre mostanában. Nem azért, mert nem történik semmi, és nem is azért, mert bármi baj lenne. Egyszerűen lobog a hajam a hétköznapok száguldásában. 

Most pl. teljesen zombi vagyok, mert fél 4kor (!) keltünk. Ilyenkor a gyerek teljesen matrica, teljes erejéből hozzám lapul, ölel, közben ezerrel forgolódik, én csak húsdarálónak hívom, és persze én vagyok a hús. Annyira borzalmas ez, és valahogy azt érzem, a jelenlétem ingerli (ha nem lennék itthon, szerintem visszaaludna), viszont ha próbálom magára hagyni, akkor attól ilyenkor teljesen kiborul. És az éjszaka közepén ez sem látszik járható útnak. Marad a húsdarálás, és a reménykedés, hogy bealszik rendesen. Szerintem fél 4 után összesen ha fél-1 óra alvást sikerült összecsipegetni. Nagyon nem bírom már ezt, meg a kiszolgáltatottságot, hogy bármikor történhet egy olyan, hogy én nem alhatok, és tehetetlen vagyok ez ellen. Persze most önzőnek érzem magam, hiszen a gyerek sem alszik, és ő 5 éves, szóval neki ez még nehezebb - igaz, szerintem ebéd után kialussza magát szépen az oviban. 

Múltkor írtam, hogy munka témában felvillant a lehetősége annak, hogy Van Igazság, és most kiderült, hogy nem csak hogy tényleg van, hanem hogy meghaladja a képzeletet a tartalma. Másfél éve, mikor ide jöttem dolgozni, határozott idejű szerződést kaptam, és ezt nem teljesen értettem, de egy pont után nem firtattam. Az akkori közvetlen főnököm akkor már eléggé terhes volt, és lehetett tudni, hogy fél évig lesz otthon a babával, utána jön vissza. Ebből az lett, hogy tologatta a visszajövetelt, de közben bele-beleszólt dolgokba, rálátás nélkül és leginkább megnehezítve a dolgomat, meg a többiekét is. Ebből már eléggé elegem lett, de mire ennek hangot adtam a főnököm főnöke felé, kiderült, hogy nyitott kapukat döngetek, és szerinte is tarthatatlan ez így, valamint ismét tolt a visszajövetelen, amit a megbeszéltekkel ellentétben csak részmunkaidőben akarna vállalni, szóval az lett a vége, hogy átszerveztek minket, és az új felállásban nincs helye (valszeg nem is lesz). Ez így szemétségnek hangzik, de másfél éve hintáztat mindenkit, és ismét lökött volna egyet a hintán, ami miatt elég nagy volt már az összevisszaság, nem működött túl jól a csapat. 

Valamint az is kiderült, hogy ő engem egyáltalán nem akart ide felvenni. Azt mondta kategorikusan, hogy NEM, inkább keressünk tovább. Csak mivel már nagyon terhes volt, a főnöke azt mondta, hogy ő eldönti ezt, és jöjjek én, határozott szerződéssel, aztán ha visszajön a csaj, és nekem lejár a szerződésem, max nem hosszabbítjuk meg. (9 hónap után át lett írva határozatlanra, mert közben teljesen beváltam itt mint munkaerő, és nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, az viszont nyilvánvaló volt (mint most kiderült), hogy a csaj és én nem tudunk majd együtt dolgozni. Én nem tudtam, hogy ő ennyire negatív felém, de érzések szintjén megvolt az egész sztori, és eléggé féltem, hogy mi lesz, ha visszajön. Minden interakciónk furcsa volt, helyenként kifejezetten gáz, pedig én szerintem mindent megtettem a jó kapcsolatért, de éreztem, hogy nem kóser, a végére pedig kifejezetten csúcsosodott is az egész. Végül akkor tehát "győztem", bár nem tudtam, hogy versenyben vagyok. És amúgy szarul esik, hogy nem akart felvenni, és durva, hogy ha tudtam volna, akkor mi lett volna, pl. nem jövök ide, vagy legalábbis nem igyekszem ennyire. Na de mindegy már. Az érzésekre érdemes hallgatni, nem véletlenül vannak azok.