The wrong end of the dick

 Ismét a fasz rosszabbik végén vagyunk (az melyik amúgy? na mindegy). Gyermekünk 8. napja atom lázas, sosem volt még hasonló sem. Köhög, taknyos is, nem eszik, mindig aludna. 5 napja szed antibiotikumot (kb a 70%-át tudjuk belekönyörögni, de mondjuk olyan keserű, hogy ez is csoda), mai állás szerint egy kis tüdőgyulladás lesz ez, voltunk vele tüdő röntgenen, holnapra meglesz a kiértékelés. 

Itt álljunk meg egy pillanatra: mehettünk volna a Bethesdába holnap, amire a fél napunk minimum ráment volna, ki tudja, mennyi vírust kaptunk volna el, és harcolhattunk volna az állóhelyekért a lázas gyerekkel (plusz lebasznak, mint mindig, mert elvesztettem a TB kártyáját 4 éve), és akkor mi ehelyett felhívtuk az Affideát 5-kor, és volt időpont 3/4 6-ra, és nulla percet vártunk, kedves, türelmes néni megmutatta a gyereknek is a röntgenfelvételt, 10 perc sem volt az egész, és mindezért a mulatságért 12 ezret fizettünk - hát költöttem már el rosszabbul is pénzt. Iszonyú durván megéri. Persze tudom, örülhetünk, hogy megtehetjük, és örülünk is, de tényleg olyan boldogan távoztunk. (Melegítőben, a Bank Centerben. A gyerekorvos a sarkon van, nem tudjuk, hogy belvárosi úri helyszínekre is menni fogunk.) 

Na és mindezek mellett persze mi is mindketten betegek vagyunk. Én nem jutok be a munkahelyemre, ahol még másfél hetet töltök, és nincs hová halogatni a dolgok elsimítását és átadását, mert utána megszűnik a munkaviszonyom, és lesz egy másik. Úgyhogy itthonról, táppénzen próbálok tüzet oltani, és rendbe tenni, amit lehet. (Előnye, hogy a kollégák már most ráállnak a hiányomra, legalább ebben van kis átmenet nekik.) Amúgy meg tök szívesen lennék a többiekkel, nagyon nem így számoltam, nem így terveztem. A búcsú bulimra csak bejutok... Marha szar ez így, na.

Fish gives digs

 Haladok a dolgaimmal, a hétvégén átbeszéltem a családdal ismét a munkahely váltást, és kicsit letisztultak a dolgok, már azt gondolom, hogy jó lesz ez. Közben publikus lett az itteni helyemen is, és elkezdtem a feladatokat átadni, bevonni másokat, szép folyamat ez, gondolom, a búcsú is szép lesz, bár könnyes. Sok pozitív megerősítést kapok a kollégáktól, hogy mennyire szerettek velem dolgozni, meg mennyire értek hozzá és milyen szuperek a prezentációim, igyekszem ezeket eltenni, hogy ha rám törne az imposztor-szindróma az új helyen akkor tudjak belőlük meríteni. 

Mindeközben lebetegedett a család, ma el kellett hozni a gyereket az oviból délelőtt, mert belázasodott, és tök kész van szegényke, keresztbe álló szemmel motyog, pedig nyomjuk a Nurofent. Panaszra nincs ok, mert ez az első napja szeptember óta az oviban, amit betegség miatt mulaszt, szóval néha be kell húzni, de rossz látni ilyenkor. Meg hát nullát alszunk, és én ezt a kombót mindig benyelem, mármint ha valaki 2 centiről köhög az arcomba napi 50x ÉS nem alszom éjjelente, szóval nem valószínű, hogy megúszom, de ez van. 

Upsay

 Nehéz időszak ez. Kedden felmondtam, és saját magam számára is váratlan érzelmi cunamiba keveredtem. Az a pár ember, aki tudja (köztük a főnököm, az ügyvezető is), olyan látványosan szomorú, hogy erre igazán nem számítottam. Mindenki megérti, értik, hogy ez miért jó szakmai lehetőség számomra, és remélik, jól fogom érezni magam az új helyen, de borzasztóan sajnálják. Volt utána a héten egy kétnapos ottalvós meeting, és a főni folyamatosan nyomta a kedvesen csipkelődő poénjait nekem ezzel kapcsolatban (titokban, mert a nagy csapat hétfőn fogja csak megtudni, mivel úgy döntöttünk, nem lopom a showt most ezzel a távozással, a meeting fontos egyéb témái rovására), és közben annyira látom a szemében a kedves, szomorú szeretetet. 

Eléggé elbizonytalanodtam, hogy jó döntés-e, mivel itt annyira családias a légkör, és úgy érzem, tökre önmagam lehetek, és minden olyasmi eszembe jut, ami a felmondás előtt nem számított. 

Persze tudom, hogy addig reális a kétely, amíg a másik helyről csak halvány elképzeléseim vannak, és ráadásul hetek óta nincs velük kontakt az adminisztrációs dolgokon kívül. De már azt is végiggondoltam, vajon van-e visszaút, ha látom, hogy az új hely mégsem jó. Szerintem van, mert márciusra már fogom látni, és addig szerintem nem találnak ide a helyemre embert. Szóval nem visszakozom, csak érdekes, hogy miért van ennyire máshogy, mint ahogy előre elképzeltem. Gondolom, öregszem is. 

Szün

 Na végülis ma van a szünet utolsó napja. Még egy hétvége és huss. Nem volt a legkönnyebb időszak, sajnos karácsony előtt meghalt az apósom, karácsony után pedig a nagybátyám, és bár egyikük sem volt napi szinten az életünk része, bizonyos szempontból így még nehezebb. Rengeteg az intézni és feldolgozni való, még ha nem is az én "közvetlen" csomagom, de kis családunk ebben is együtt kell, hogy helyt álljon. 

Voltunk itt-ott, kirándulni, szánkózni, családozni, tegnap még szülinapi zsúron is. Az egyik kedvenc élményem volt, hogy átmentünk a barátainkhoz, ahol van egy 3 éves kislány, akivel szemmel látható a kémia a fiunkkal, és most konkrétan együtt táncoltak, és teljesen új arcát láttam a kisfiamnak, hogy akar és tud is örömmel kapcsolódni egy másik gyerekhez, ezt eddig még sosem láttuk. Örömtől pityeregve néztük őket, ahogy zenére hóangyalkáznak a szőnyegen, egymás szemébe nézve, nevetve. 

A tegnapi zsúr sem volt teljes szociális kudarc. Volt 5 db ötéves, és a miénk inkább egyedül, de a többiek közelében játszott, és a tortázásnál az ünnepelt mellett ült, és itthon boldogan mesélte, hogy a nap fénypontja volt, hogy Zsoltika mellett ült, mert Zsoltika az ő barátja, és majd meghívja a születésnapjára. Szóval alakul ez szépen, lassan. 

Az új munka miatt is stresszelek természetesen, egyrészt a felmondás miatt (ami tudom, teljesen értelmetlen), másrészt ott a kétely, hogy jól döntöttem-e. Ez utóbbi nem teljesen értelmetlen, hiszen nem tudhatom biztosan. Az ismert tények alapján egyértelmű döntés volt, de nyilván a fene tudja.