Az elképzelésem erre a hétre az volt, hogy hétfőn lenyomok 2 állásinterjút, kedd reggel bemegyek a munkahelyemre leszerelni, lezárni 7 év munkaviszonyt, majd bicajjal hazatekerek, szép kényelmesen, útközben megállok a Felliniben inni egy meggysört, elmerengek az élet változékonyságán, ráérősen bámulom a rohanó vizet, majd itthon belevetem magam a nem is tudom mibe, tobzódtam az ötletekben.
A valóság ezzel szemben az lett, hogy valahol a búcsúzkodás és a biciklire ülés közben hívott a párom, hogy rosszul van, lázas, siessek haza. Mivel nulla az állóképességem, nem igazán tudtam sietni, de nyilván nem álltam meg sörözni, sem merengeni.
Hamarosan kiderült, hogy covid, és másnapra a gyerek is lázas lett, szóval felszálltunk szépen a covid-szopórollerre, ahogy azt kell. A párom bezárkózott a hálószobába, a gyerek meg a nappaliban ugrált lázasan a maszkos fejemen. Vártam, hogy mikor dönt le engem is, de egyelőre megúsztam, nem mer velem kikezdeni. Persze lehet, hogy ez a mondat bekerül majd a "híres utolsó mondatok" könyvébe (nem tudom, megvan-e nektek, mi gyerekkorunkban ezen sokat nevettünk, hogy milyen mondatok kerülnének ebbe a könyvbe, "nem kell félni, nem harap", meg "jé itt egy barlang" meg ilyenek, na meg a legrövidebb könyvek listája, mint pl "Cicciolina: diszkrét sminkek", na de ez az egész annyira nyolcvanas évek, és most megint egész este ilyeneken fogok gondolkozni.)
Szóval eddig kemény vagyok, mint Chuck Norris, szerencsére mindenki javul, és pl azt nem hittem, hogy 3 év anyukaság után még felfedezek új fajta takony állagokat, az élet csupa tanulás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése