Volt tegnap az oviban adventi családi kézműveskedés, kb 20 gyerek és még legalább egyszer annyi felnőtt egy viszonylag kis helyen, és én 2 perc után menekülni akartam az alapzsivaj miatt. Egyszerűen elviselhetetlen - pedig állítólag ez még csendnek számított. Hogy bírják ezt a gyerekek egész nap? És az óvónénik? Igaz, 10 perc után kicsit hozzászoktam, de nagyon örültem, mikor 1 óra után kijöttünk. Gondolom, van velem valami, ami az átlagosnál rosszabb, pl. új helyeken tök hamar elfáradok, vagy ha máshol kell aludni, akkor első éjjel jó eséllyel keveset alszom, és annó a DISZKÓban is max éjjel 2-ig maradtam, mert besokalltam, bármennyire is nyitottra alapoztam magam előtte. 

Gondolom valami szenzoros fos, de közben mások hangulatát is átveszem elég könnyen, és ha sír valaki, én is azonnal sírni kezdek, kissé hiányos az önvédelmi rendszerem. Az elmúlt 15 (?) évben biztos leírtam már ezt ide és/vagy a megelőző blogjaim valamelyikébe, de a memóriám nem olyan fejlett, mint az empátiám, szóval ezt is csak azért tippelem, mert empatizálok magammal. 

Még az is van, hogy belekeverem magamat egy egyesület munkájába, ami a koraszülöttekkel kapcsolatos dolgokban segít, és egyrészt végre valami értelmes dolog, másrészt nem tudom, magammal mennyire teszek jót, de szerintem belevágok, aztán meglátjuk, hogyan élem meg. Izgatottan várom.