Szombaton volt a 8. évfordulónk. Ennek örömére elmentünk vacsizni, és a gyereket a nagyszülők fektették - ami nálunk még mindig nem egy túl gyakori dolog, de szerencsére le se szarta a kölyök, hogy lelépünk, sőt, vonakodva köszönt el, mert kicsit megzavartuk a gyurmázásban.
Azon viccelődtünk, hogy a nyolcas, ha felborul, akkor végtelen, és ez így egész okénak tűnik mindkettőnknek.
A hetedik olyan volt, amit a papírforma diktál egy hetedik évfordulóra, kb. annyira voltunk összeveszve, hogy végül másnap (harmadnap?) ünnepeltünk csak.
A hatodikra nem emlékszem, tán rendeltünk valami extra kaját? Akkor múlt kicsivel 1 éves a gyerek, nagyon álmosak lehettünk.
Az ötödikre kistálytisztán emlékszünk mindketten. A kórházban laktunk még, kisfiam inkubátorban, én a retek tömegszobában pár folyosóval arrébb. Ki akartunk menni enni valamit, de nem volt jó a gyerek szaturációja, és a nővérek és orvosok újonnan érkező (frissen koraszületett) babákkal voltak elfoglalva, és nagyon magunkra hagyatva éreztük magunkat, hogy folyton sípol a fiunk gépe és senki nem csinál semmit.* Ezért a kórház aulájában egymásra borulva sírtunk és engedtük el a vacsorázási tervet.
Szóval változatos éveink voltak, de szép ez úgy, ahogy van, a miénk.
*ehhez muszáj hozzáfűznöm, különben nem lenne tiszta a lelkiismeretem, hogy a kórházi dolgozók mindent és mindig megtettek, amit kellett, amit lehetett. Csak néha mégis így éreztük magunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése